(Történetek a megyekettőből - Dr. Tamás történeteiből)
A csapat Körmend VSE néven szerepel, amit erőst nehezményeznek a helyiek - Horvátnádalja az Horvátnádalja! Hiába csatolták Körmendhez! Önállóságot szeretnének - legalábbis a fociban. Mi nem vagyunk körmendiek! És zeng-zúg a Hor-vát-ná-dal-ja!
Ma sok sör fog lefolyni a Pinkán. A győztes gól szerzője, Döme mindenkinek a vendége. Döme Burgenlandban is játszott, a tartományi bajnokságban, Eberauban (miszerint Monyorókeréken), hogy Kofidisch (Gyepfüzes), Heilegenkreuz (Szentkereszt) és Siget i.d. Wart ('rsziget) érintésével hazatérjen, immár végleg, merthogy benne volt már az öregfiúk-korban, jócskán. Ám még mindig ő a legnagyobb spíler az egész megyekettőben. És éjjel, amikor a falu és az utolsó részeg is elcsendesedett, a Pinka poharazóban mindenki, aki nem az asztalra borulva vagy alatta alszik, Tamás köré telepszik. És ő mesélni kezd.
Valamikor réges-rég, amikor fa volt a kapufa és fekete-fehér csíkos, akkor történt, a hatvanas években, hogy Fülöp Jani megnősült, elvette a felsőberki kocsmáros lányát. Nem elég, hogy pont az ősellenség Felsőberkiben talált magának feleséget, de épp a kocsmáros lányát! A Pinka presszó egy emberként hördült fel, pfúj, a szemét!, pedig nem először hallotta a történetet. És, folytatta Tamás, Fülöp Jani, tetézve bűneit, átigazolt Felsőberkibe. Áruló! Áruló!, skandálta a Pinka poharazó. És, emelte fel hangját Tamás, és ő is felállt, mert ezt nem lehetett ülve elmondani: és amikor a felsőberki búcsú idején - mert mióta világ a világ, búcsúkor játszunk Felsőberkiben - volt csapatával találkozott, akkora gólt rúgott harmincötről, hogy... hogy... Erre már Tamás se talált szavakat, pedig a szavak embere volt, nyugdíjas ügyvéd. Aztán megtalálta: élete gólja volt, na. Azóta is ezt a gólját meséli, ecseteli, színezi, nem csak a felsőberki kocsmában, bejárta már az egész megyekettőt, volt pofája ide is bejönni, hogy elmondja nekünk, nekünk!, akiknek naponta eszünkbe jut, és rémálmainkban is visszatér! Mert ezzel a góllal kaptunk ki, és nem kerültünk fel a megyeegybe, azóta se! Majd most!, lelkesedett a Pinka presszó, és erre ittak. Pedig a Felsőberkinek mindegy volt, ült le Tamás, de csak, hogy kibasszanak velünk. Fejezte be, akárha egy védőbeszédet, Tamás, hatásosan. Persze nem fejezte be, jött a következő történet.
És arra emlékeztek, Nádasdon? Emlékeztek, persze, de meghallgatták, újra. Kapusunk, a Papa, balbekkünk, Kuzmics Tóni meg Dzsoni, a balszélső egy autóval érkezett Nádasdra; volt még idő, betértek hát a Csillag kocsmába, ahol is a játékvezető jaffázott a két partjelzőjével. De lehet, hogy meggymárkát ivott, utóbbiak meg kóláztak. Erre nincsenek perdöntő bizonyítékok. Az viszont biztos, hogy a mieink fröccsöztek. A Papa macifröccsöt. Persze nem ismerték meg a sporikat, civilben - nem így azok! Hallották, miket beszélnek a szomszéd asztalnál (Kivédem a szemüket! Már az első percben odalépek... Ahhoz, hogy felrúgjon, előbb utol kéne érnie!), és a kezdő sípszó elhangzása után a bíró még egyszer sípjába fújt, a mieink meg a szondába. Mindhármukat kiállították, el is dőlt a meccs. Rögtön cserélni kellett, a Papa unokája állt be a kapuba, aki még életében nem védett, egy percet se, csak edzésen - a nagyapja nem engedte, féltette. A helyét. Szegény unoka sorban kapta a gólokat, az első félidőben kilencet. Most jön a tizedik!, kárörvendtek a nádasdiak, de hiába. A második félidőre már ki se jött a csapat, ketten sérültet jelentettek. Így úsztuk meg Nádasdon tíz alatt. Ittak erre is, Tamás kis szünetet tartott, megtörölte argumentációtól ráncos homlokát, majd megtörölte sörhabos száját, folytatta.
Horvátnádalja-Kemestaródfa, őket mindig vertük. Akkor is győzelemre álltunk, amikor a taródfai centerhalf, végső kétségbeesésében, mintegy, belebikázott a labdába, az meg bele a Pinkába. Gyors volt akkor a Pinka, tavaszi meccs volt, olvadt a hó. Akkor még hó is volt, olyan rég volt. És olvadt tavasszal, nem esett. Na, szóval, elúszott a labda, de, tette hozzá, előre várható (a presszó népe már nagyon várta) fordulattal, nem úszott el a győzelem! Mert volt egy tartalék labda! Mely labdát Ferike, a centerünk, ki nem emlékszik rá, örökös gólkirály, nagy gólt akarván lőni, a léc alá, hatalmasat - olyan hatalmasat, hogy a jegenyéken túlra rúgta. Öt méterről. De talán annyi se volt. Keresték, nem találták, pedig még a jegenyékre is felmásztak, hátha ott akadt fönn. De mintha a föld - vagy az ég - nyelte volna el. A jegenyéken túl a Károly család őrizte a teheneket, a család két gyereke a tizenegy közül, ők terítették le a labdát a subájukkal. A lényeg, hogy eltűnt a labda. Erre még Feri bácsi, a mindent (győzelmet, vereséget) előre látó nádaljai intéző sem volt felkészülve. Két labda tűnjön el egy meccsen! Az évi költségvetés! Biciklire ült, mert a szertár a falu szélén volt, a pályától egy kilométerre. Ezt az egy kilométert tette meg kéthetente vasárnap oda-vissza a falu férfi lakossága, de a nők is. Mentek, mint a misére. És az is volt a meccs - szent és kötelező! A plébános úgy búcsúzott a mise végén: Menjetek békével. A meccsen találkozunk! Hol is jártam? Valaki felemelte fejét az asztalról, bicikli, és visszaaludt. Igen, Feri bácsi hozott a szertárból egy labdát, de amikor, mintegy félidőnyi szünet után, folytatták volna a játékot, kiderült, hogy lyukas. És ez volt az utolsó labda. Mit lehet csinálni? Állt a játék, álltak a játékosok. A pálya mellett ment a nyolcas út; rágógumit, csokoládét, kávét dobáltak ki az osztrákok, németek, svájciak, mentünk mi is a nyolcas útra; fényképeztek bennünket, ahogy marakodunk, verekszünk a milkáért, emlékeztek? A presszó csendben volt. Hogy van tovább?, pedig tudták jól. De azt is, hogy Tamás mindig másképpen fejezi be. Kiszálltak az autókból, és kérdezték, miért nincs meccs. Spiel! Mert látni akartak a labancok finom ungarisch futballt, a szemetek, Bern után. És amikor meghallották, hogy nincs mivel játszani, tapsoltak és röhögtek. Hogy ilyen nincs. Hogy nincs labda. Szegény keletbarbárok! És dobálták a pályára a gyerek, a kutya pöttyös, piros, kék gumilabdáit, de egy bőrfocit is! Igaz, kisebb volt, mint a szabvány, kettes; a taródfaiak nem is akartak játszani - persze, vezettünk, kettőnullra! Aztán a bíró döntött, folytatódott a játék, és időben véget is ért, még éppen sötétedés előtt. Több gól már nem esett, nyertünk. Mire a nép a Pinka poharazóba ért, beesteledett. Fejezte be Tamás.
A múltkor úgy mondtad, hogy nem volt labda, és félbeszakadt a meccs. Azelőtt meg úgy, hogy állt a játék, a játékosok, és azóta is ott állnak, ha meg nem haltak. Tamás kiitta a ma esti utolsó korsó sopronit. Na. Most meg így. Legközelebb meg úgy.
Legközelebb két hét múlva, jön az Egyházasrádóc.
Szavamat ne felejtsétek, hol is hagytam abba.
