Sajó László: Öt és feles

Fülöp Jani, három szonda és az utolsó labda

Egotrip

Tamás a Pinka poharazóban itta a csapolt soproni ászokot, az elsőt. A horvátnádaljai ászok csak később érkeznek, testületileg. Nemrég ért véget a megyekettes meccs, egynullra lezúzták Csákánydoroszlót, és maradtak a dobogón; sokan már a megyeegyben látták a csapatot, onnan meg már csak pár ugrás a Rohonci út - reszkess, Hali!

(Történetek a megyekettőből - Dr. Tamás történeteiből)

A csapat Körmend VSE néven szerepel, amit erőst nehezményeznek a helyiek - Horvátnádalja az Horvátnádalja! Hiába csatolták Körmendhez! Önállóságot szeretnének - legalábbis a fociban. Mi nem vagyunk körmendiek! És zeng-zúg a Hor-vát-ná-dal-ja!

Ma sok sör fog lefolyni a Pinkán. A győztes gól szerzője, Döme mindenkinek a vendége. Döme Burgenlandban is játszott, a tartományi bajnokságban, Eberauban (miszerint Monyorókeréken), hogy Kofidisch (Gyepfüzes), Heilegenkreuz (Szentkereszt) és Siget i.d. Wart ('rsziget) érintésével hazatérjen, immár végleg, merthogy benne volt már az öregfiúk-korban, jócskán. Ám még mindig ő a legnagyobb spíler az egész megyekettőben. És éjjel, amikor a falu és az utolsó részeg is elcsendesedett, a Pinka poharazóban mindenki, aki nem az asztalra borulva vagy alatta alszik, Tamás köré telepszik. És ő mesélni kezd.

Valamikor réges-rég, amikor fa volt a kapufa és fekete-fehér csíkos, akkor történt, a hatvanas években, hogy Fülöp Jani megnősült, elvette a felsőberki kocsmáros lányát. Nem elég, hogy pont az ősellenség Felsőberkiben talált magának feleséget, de épp a kocsmáros lányát! A Pinka presszó egy emberként hördült fel, pfúj, a szemét!, pedig nem először hallotta a történetet. És, folytatta Tamás, Fülöp Jani, tetézve bűneit, átigazolt Felsőberkibe. Áruló! Áruló!, skandálta a Pinka poharazó. És, emelte fel hangját Tamás, és ő is felállt, mert ezt nem lehetett ülve elmondani: és amikor a felsőberki búcsú idején - mert mióta világ a világ, búcsúkor játszunk Felsőberkiben - volt csapatával találkozott, akkora gólt rúgott harmincötről, hogy... hogy... Erre már Tamás se talált szavakat, pedig a szavak embere volt, nyugdíjas ügyvéd. Aztán megtalálta: élete gólja volt, na. Azóta is ezt a gólját meséli, ecseteli, színezi, nem csak a felsőberki kocsmában, bejárta már az egész megyekettőt, volt pofája ide is bejönni, hogy elmondja nekünk, nekünk!, akiknek naponta eszünkbe jut, és rémálmainkban is visszatér! Mert ezzel a góllal kaptunk ki, és nem kerültünk fel a megyeegybe, azóta se! Majd most!, lelkesedett a Pinka presszó, és erre ittak. Pedig a Felsőberkinek mindegy volt, ült le Tamás, de csak, hogy kibasszanak velünk. Fejezte be, akárha egy védőbeszédet, Tamás, hatásosan. Persze nem fejezte be, jött a következő történet.

És arra emlékeztek, Nádasdon? Emlékeztek, persze, de meghallgatták, újra. Kapusunk, a Papa, balbekkünk, Kuzmics Tóni meg Dzsoni, a balszélső egy autóval érkezett Nádasdra; volt még idő, betértek hát a Csillag kocsmába, ahol is a játékvezető jaffázott a két partjelzőjével. De lehet, hogy meggymárkát ivott, utóbbiak meg kóláztak. Erre nincsenek perdöntő bizonyítékok. Az viszont biztos, hogy a mieink fröccsöztek. A Papa macifröccsöt. Persze nem ismerték meg a sporikat, civilben - nem így azok! Hallották, miket beszélnek a szomszéd asztalnál (Kivédem a szemüket! Már az első percben odalépek... Ahhoz, hogy felrúgjon, előbb utol kéne érnie!), és a kezdő sípszó elhangzása után a bíró még egyszer sípjába fújt, a mieink meg a szondába. Mindhármukat kiállították, el is dőlt a meccs. Rögtön cserélni kellett, a Papa unokája állt be a kapuba, aki még életében nem védett, egy percet se, csak edzésen - a nagyapja nem engedte, féltette. A helyét. Szegény unoka sorban kapta a gólokat, az első félidőben kilencet. Most jön a tizedik!, kárörvendtek a nádasdiak, de hiába. A második félidőre már ki se jött a csapat, ketten sérültet jelentettek. Így úsztuk meg Nádasdon tíz alatt. Ittak erre is, Tamás kis szünetet tartott, megtörölte argumentációtól ráncos homlokát, majd megtörölte sörhabos száját, folytatta.

Horvátnádalja-Kemestaródfa, őket mindig vertük. Akkor is győzelemre álltunk, amikor a taródfai centerhalf, végső kétségbeesésében, mintegy, belebikázott a labdába, az meg bele a Pinkába. Gyors volt akkor a Pinka, tavaszi meccs volt, olvadt a hó. Akkor még hó is volt, olyan rég volt. És olvadt tavasszal, nem esett. Na, szóval, elúszott a labda, de, tette hozzá, előre várható (a presszó népe már nagyon várta) fordulattal, nem úszott el a győzelem! Mert volt egy tartalék labda! Mely labdát Ferike, a centerünk, ki nem emlékszik rá, örökös gólkirály, nagy gólt akarván lőni, a léc alá, hatalmasat - olyan hatalmasat, hogy a jegenyéken túlra rúgta. Öt méterről. De talán annyi se volt. Keresték, nem találták, pedig még a jegenyékre is felmásztak, hátha ott akadt fönn. De mintha a föld - vagy az ég - nyelte volna el. A jegenyéken túl a Károly család őrizte a teheneket, a család két gyereke a tizenegy közül, ők terítették le a labdát a subájukkal. A lényeg, hogy eltűnt a labda. Erre még Feri bácsi, a mindent (győzelmet, vereséget) előre látó nádaljai intéző sem volt felkészülve. Két labda tűnjön el egy meccsen! Az évi költségvetés! Biciklire ült, mert a szertár a falu szélén volt, a pályától egy kilométerre. Ezt az egy kilométert tette meg kéthetente vasárnap oda-vissza a falu férfi lakossága, de a nők is. Mentek, mint a misére. És az is volt a meccs - szent és kötelező! A plébános úgy búcsúzott a mise végén: Menjetek békével. A meccsen találkozunk! Hol is jártam? Valaki felemelte fejét az asztalról, bicikli, és visszaaludt. Igen, Feri bácsi hozott a szertárból egy labdát, de amikor, mintegy félidőnyi szünet után, folytatták volna a játékot, kiderült, hogy lyukas. És ez volt az utolsó labda. Mit lehet csinálni? Állt a játék, álltak a játékosok. A pálya mellett ment a nyolcas út; rágógumit, csokoládét, kávét dobáltak ki az osztrákok, németek, svájciak, mentünk mi is a nyolcas útra; fényképeztek bennünket, ahogy marakodunk, verekszünk a milkáért, emlékeztek? A presszó csendben volt. Hogy van tovább?, pedig tudták jól. De azt is, hogy Tamás mindig másképpen fejezi be. Kiszálltak az autókból, és kérdezték, miért nincs meccs. Spiel! Mert látni akartak a labancok finom ungarisch futballt, a szemetek, Bern után. És amikor meghallották, hogy nincs mivel játszani, tapsoltak és röhögtek. Hogy ilyen nincs. Hogy nincs labda. Szegény keletbarbárok! És dobálták a pályára a gyerek, a kutya pöttyös, piros, kék gumilabdáit, de egy bőrfocit is! Igaz, kisebb volt, mint a szabvány, kettes; a taródfaiak nem is akartak játszani - persze, vezettünk, kettőnullra! Aztán a bíró döntött, folytatódott a játék, és időben véget is ért, még éppen sötétedés előtt. Több gól már nem esett, nyertünk. Mire a nép a Pinka poharazóba ért, beesteledett. Fejezte be Tamás.

A múltkor úgy mondtad, hogy nem volt labda, és félbeszakadt a meccs. Azelőtt meg úgy, hogy állt a játék, a játékosok, és azóta is ott állnak, ha meg nem haltak. Tamás kiitta a ma esti utolsó korsó sopronit. Na. Most meg így. Legközelebb meg úgy.

Legközelebb két hét múlva, jön az Egyházasrádóc.

Szavamat ne felejtsétek, hol is hagytam abba.

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter szupersztár

Napok alatt tökéletesen összeállt a Tisza Párt által koordinált zarándokút, Magyar Péter speciális országjárás keretében gyalogol el Budapestről Nagyváradra. De miért nem a sajtószabadsággal foglalkozik? Elmondta.

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).