Ész és lelkiismeret
A lelkiismeret, akárcsak a rideg számító ész, sok esetben téves eredményre vezet. Lássunk erre most egy teljesen politikamentes példát, amely valamikor félidőben történt a Lelkiismeret ´88 csoport megalakulása és napjaink között.
Robbie Fowler, a Liverpool és az angol labdarúgó-válogatott csatára, egy alkalommal elesett az ellenfél tizenhatosán belül. A bíró tizenegyest ítélt. Robbie Fowler jogtalannak tartotta az ítéletet, tiltakozott, sőt a büntetőt látványosan nem lőtte be.
Érdemel-e Fair Play díjat Fowler lelkiismeretének ez a bátor megnyilvánulása? Első ránézésre igen, hiszen saját hátrányára is érvényesítette az igazságot. A csapattársak felháborodása ezt csak alátámasztja - ha ők keresetlen szavakkal illették társukat, akkor annál inkább helyénvaló felébreszteni a lelkiismeretüket, mondjuk, egy Fowlernek adott Fair Play díjjal. De biztos-e, hogy a csapattársak mind lelketlen, sikerorientált emberek, akik akár igazságtalanul is hajlandóak nyerni, csak meglegyen a három pont?
Nem biztos. Az adott esetben ugyanis Fowler igazságtalan hátrányba hozta csapatát. A bíró feltehetőleg nem szándékosan csalt Fowler javára. Ha a bíró csaló, az ellen persze meg kell tenni a szükséges lépéseket, szélsőséges esetben ki sem szabad menni a pályára, de a pályán már ez a kérdés szóba sem jöhet.
Ám ha nem csal a bíró, akkor is elkerülhetetlenül téved időnként, véletlenszerűen hol az egyik, hol a másik csapat javára. Fowler lelkiismerete parancsára önhatalmúlag kiigazította a javára szóló tévedést, de az őt sújtókat nem tudja önhatalmúlag kiigazítani. Fegyelmezett sportember lévén meg sem próbálja, szó nélkül elfogadja a számára hátrányos játékvezetői tévedéseket. Tudja, hogy a játékvezető tévedéseivel együtt a pálya tartozéka.
Fowler tehát egyenlőtlen feltételeket hozott létre a két csapat számára. Persze csak akkor, ha feltételezzük, hogy nem mindenki viselkedik úgy, mint Fowler. Tapasztalatból tudjuk, hogy tényleg nem, de azért gondolkodjunk el egy pillanatra azon, mi lenne, ha mindenki így viselkedne. Ez esetben bíróra nem is lenne szükség. Egy kiadással kevesebb. Nemcsak szebb, de olcsóbb is lenne egy ilyen szupertisztességes világban élni. De egy ilyen világban mindig számot kellene vetni azzal, hogy valamelyik játékos esetleg nem jelez egy számára hátrányos tényt. Vagy azért, mert ő is ember, és ő is tévedhet, vagy azért, mert jogtalan előnyhöz akar jutni. Ki dönthetné el, melyik helyzet állt elő? Talán egy bíró?
Különböző sportágakban különböző mértékben írja elő az illem a számunkra hátrányos tények jelzését, de mindegyik sportágban a bíró hozza meg a végső döntést, és a játékos jelzése csak gesztus. Ha a bíró a jelzés ellenére másképp látja, akkor az ő szava a döntő. Ez ellen tiltakozni súlyos sértés, mert kétségbe vonja a bíró pártatlanságát.
Mit tehet ilyenkor a bíró? A szabályok szerint a játékvezetőnek meg kell torolnia az őt ért sértést. Ha nem állítja ki Fowlert, éppen azzal csal.
Ha valaki ezt durván igazságtalannak érzi, igaza van. Ez éppen arra példa, amikor a rideg, számító ész vezet téves eredményre. Az adott meccsen a bíró a lehető leghelyesebben járt el: semmit sem ítélt, és továbbra is a legjobb tudása szerint vezette a meccset, és persze továbbra is időnként tévedett. A bíró lelkiismerete jól működött, és felülbírálta a szabálykönyv betű szerinti alkalmazását.
Térjünk vissza arra a gondolatra, hogy Fowler végül is egyenlőtlen feltételeket hozott létre a két csapat számára. A játékostársak felháborodása eszerint filozófiai mércével mérve is jogos. Lehet, hogy egyszerűen csak egy igazságos, fair meccsen akartak játszani egyenlő feltételek mellett. Talán ők nem ilyesfajta erkölcsi magaslatokról filozofáltak, hanem egyszerűen csak mindennek elmondták Fowlert, de a maguk kevésbé árnyalt módján mégiscsak az igazság oldalán álltak.
Egy jó focicsapatban sokféle képességnek kell együtt lennie. A sikerhez számos fizikai és lelki tulajdonság is kell. Kell olyan csatár, aki remekül cselez, de hátrányos a csapat számára, ha túlfejlett cselezőkészségét akkor csillogtatja, amikor passzolni kellene. Kell valaki, aki "a csapat lelkiismerete", de mint Fowler példája mutatja, ez is lehet hátrányos a csapat számára. Lehet, hogy a csapat végül is akkor áll fel a legerősebb összeállításban, ha magasabb szempontok miatt a cselmatyit és a lelkiismeretbajnokot is kihagyja az edző.
Különösen élesen jelent ez meg Robbie Fowler egy másik megnyilvánulásakor, amikor a játékos egy norvégiai KEK-mérkőzésen szolidaritást vállalt szűkebb hazája nemrég munkanélkülivé tett dokkmunkásaival. Ha valahol, a világnak ezen a kelet-európai részén igazán tudjuk, hova vezet, ha a munkahelyekre bevonul a politika. Márpedig a profi labdarúgónak a focipálya a munkahelye.
Egy tőről fakad a gondolkodás és a lelkiismeret szabadsága. A munka világában mindkettőt más szempontok szabályozzák, mint a magánéletben. A munka világában a munkáltató viseli az általános felelősséget akár a gondolkodás, akár a lelkiismeret működésének időnként elkerülhetetlenül előforduló melléfogásaiért. Ezért itt mindkettő szabadsága természetes módon korlátozódik. Egy profi focista, legalábbis a futballpályán, maradjon a gólrúgás bajnoka, ne a lelkiismereté és ne is a filozófiáé.
Sem a racionális ész, sem a lelkiismeret nem alkalmas önmagában az élet minden problémájának megoldására. A racionalitás azért, mert természeténél fogva elvonatkoztatásokkal dolgozik, és ezek az élet fontos aspektusait figyelmen kívül hagyhatják. A lelkiismeret pedig azért, mert nem az az eszköz, amellyel a dolgok logikus következményeit következetesen végig tudnánk gondolni. A kettő időnként elkerülhetetlenül konfliktusba kerül. Ilyenkor a legokosabb, amit tehetünk, ha levonjuk a történet tanulságait. Fowler helyében oda kell figyelnünk a csapattársak zúgolódására, hátha komoly oka van. A bíró helyében egy pillanatra felfüggesztjük a szabálykönyvet, de utána továbbra is a szabályok alapján döntünk, és a legjobb tudásunk szerint tévedünk.
