Aligha kétséges, hogy Kovács Béla hírbe hozása nagypolitikailag is precízen, a sztorihoz illő módon, titkosszolgálati módszerekkel megtervezett akció. Miközben Orbán Viktor a lehető legdehonesztálóbb dolgot állította Oroszország szándékairól és módszereiről, a rákövetkező napon a Pozsonyban megrendezett V4-es találkozón elhangzott nyilatkozatával olyan szolgálatokat tett Vlagyimir Putyin elnöknek, amiért ez utóbbi nagyvonalúan megbocsáthatja, hogy a magyar miniszterelnök leleplezte az orosz titkosszolgálat egy potenciális ügynökét. A pozsonyi - és a számtalan korábbi, hasonló - esemény tükrében az oroszoknak az is könnyen leírható veszteség, hogy a Jobbik komoly sebet kapott. Annál, amit a Kreml szolgálatában ez a párt Brüsszelben elvégezhet, sokkal többet tehet Orbán, nagyobb néppárti súllyal, gyakorlatilag korlátlan magyar parlamenti felhatalmazás birtokában.
De vajon mi a Fidesz által megtervezett következő dramaturgiai lépés? Beéri-e annyival, hogy az EP-választások előtt a szélsőjobb felé húzó magyar választói közeg színe előtt hazaárulással vádolja meg a Jobbikot, azt remélve, hogy ezzel csökkenti a támogatottságát? Beéri-e annyival, hogy Putyin előtt pojácát csinál Vona Gáborból, és Európa számára elsőként szolgáltat bizonyítékokat arra, amire a politikusok, az elemzők, a titkosszolgálatok már jó ideje figyelmeztetik a társadalmakat? Azaz arra, hogy Oroszország guruló rubelekkel és politikai hátszéllel támogatja a szélsőjobb pártokat az unió fellazítása érdekében? Mindazok fényében, ahogy eddig eljárt hasonló esetekben, nem lenne jellemző rá, hogy beérje ennyivel.
Annál is kevésbé, mert az EP-választáson - többnyire ezt jósolják a felmérések - a Jobbik lehagyja a demokratikus pártokat, s a Fidesz legnagyobb ellenzékévé válik. Ráadásul ugyanazon az antidemokratikus terepen, melyen a Fidesz oly gyakorlatiasan érte el eddigi céljait. A demokratikus ellenzéktől Orbánnak azért nem kellett tartania, mert az akkurátusan vigyázott, hogy megmaradjon az európai játékszabályok keretei között. A Jobbik nem ennyire finnyás, így Orbánnak tényleg meggyűlhet vele a baja, különösen a mai helyzetben, amelyet a Fidesz olyanná alakított, ami minden erőnek kedvez, amely nem tiszteli a demokráciát. Azaz a Fidesznek és a Jobbiknak.
Mi lehet tehát Orbán következő lépése? Például az, hogy betiltja a Jobbikot. Nem túl elegáns és végképp elfogadhatatlan eljárás demokratikus körülmények között - különösen európai perspektívából szemlélve -, de a szélsőjobb kontinentális előretörésétől rettegő demokraták nemcsak itthon, hanem előbb-utóbb Brüsszelben is megbékélnének vele. A Jobbik ráadásul nem tartozik a mainstream szélsőjobboldalhoz; Marine Le Pen és Geert Wilders kikéri magának, hogy egy napon említsék őket vele, Vonának be kell érnie a bolgár Ataka és a görög Arany Hajnal balkáni társaságával. E merész lépéssel Orbán megszerezheti magának azt az elégtételt, hogy egészen eredeti, látványos, sőt példamutató eredményeket produkáljon. Ismét meglepheti a világot. És a médiatörvényhez, a csaló választójogi törvényhez, a leépülő demokráciához képest ugyan milyen fontossággal bírna egy neonáci pártocska kiiktatása a politikai életből?
Az EP-választásokig ugyan ez a lépés kivitelezhetetlen, elvégre Kovács mentelmi jogának felfüggesztése a következő parlament dolga lenne. De az ügy már most is árthat a Jobbik választási szereplésének, a betiltás ideje pedig az őszi helyhatósági választások előtt érkezhet el, akkor, amikor a párt valódi, belpolitikai veszélyt jelent majd. Ha jobbikos színekben nem indulhatnának sem polgármesterek, sem önkormányzati képviselők, ha a közismerten jobbikosként elkönyvelt figurák eleve nem is szerepelhetnének jelöltként, a Fidesz ugyan felháborítaná antidemokratikus ellenzékét - de ha van valaki, aki egy ilyen helyzetet kezelni tud, az Orbán Viktor. És ha a Jobbik kiesik a versenyből, támogatóinak jelentékeny része - kényszerből - a szintén rendpárti Fideszre szavaz, erősen elkötelezett része pedig otthon marad. Kész haszon - gondolják majd sokan, és nem csak a fideszesek közül.
Ugyanakkor Orbánra nézve is vannak e megoldásnak kockázatai. Ha a Fidesz kiterjeszti befolyását a jelenleg a Jobbik által uralt politikai térre is, onnan már képtelen lesz visszatérni. Később, amikor aktuálissá válik a viszonyok konszolidációja, nem fog tudni elmozdulni onnan - legalábbis a párt kettészakadása nélkül, mely után a jobboldal legaktívabb része, amelyre Orbán fülkeforradalmas politikáját építette, a szélsőjobbon maradna. A Fidesz egy ideje következetesen a radikalizmus irányába menetel, s a visszautat már így sem teheti majd meg büntetlenül. Különösen nem, ha a Jobbik támogatóit még be is kebelezné. Orbánnak köszönhetően a Fidesz olyan lett, mint egy cápa: kifullad, majd megfullad, ha megállásra kényszerül. Ám mint köztudomású: a társadalmak olykor megállnak, hogy konszolidálják önmagukat; esetleg a rájuk kényszerített "különleges állapotok", a Carl Schmitt-i Ausnahmezustand után megállásra kényszerítik őket a körülmények.
A Jobbik térfelének lerohanása ellentétes a "centrális erőtér" látszatának fenntartásával. Jelenleg Orbán azt igyekszik elhitetni, hogy ő és pártja áll középen: tőle balra a kommunisták - ezek a szótárában aktuálisan átvedlettek liberálisokká -, tőle jobbra a Jobbik. Ez így nem igaz, de annyi tényszerűség mégis van ebben az állításban, hogy a Fidesz közbülső helyet foglal el azon társadalmi erők között, amelyek növekvő társadalmi aktivitást tudnak felmutatni (szélsőjobb) és azok között, amelyek képtelenek a társadalmi aktivitásra (baloldal, zöldek, liberálisok). Orbán számára ezt fenntartani kényelmes lenne. Ám tudjuk, hogy szereti a kockázatot.
