Mostanában sokaknak van szobra Budapesten, akiknek nem volt szobruk azelőtt, módosítjuk alkalmilag az aforizmát. Kétségtelen igazság, bár érvényessége a Karinthy-aforizmáénál korlátozottabb és viszonylagosabb. Van persze jó néhány tiszta eset: Antal József, Wass Albert, Ronald Reagan, Horthy Miklós. De az összképet zavarosabb részletek árnyalják. Itt vannak például azok, akiknek mostanában ismét van szobruk, korábban viszont hol volt nekik, hol nem (lásd Klebelsberg Kunó). Vagy azok, akiknek korábban volt, de mostanában már nincs - a szoborfelszámolási timeline legdúsabban pettyezett szakasza a Werbőczy-szobor népi ledöntése (1945) és a Károlyi-szobor hatósági eltávolítása (2012) közé esik.
De van még egy további, egészen sajátos kategória: azoké, akiknek mindig volt szobruk, régen is, most is, és közben is. Az ő esetükben ugyanannak az embernek a szobra áll szünetmentesen ugyanazon a helyen - csak éppen a szobor nem ugyanaz a szobor, az emlékművet kicserélték egy másikra.
Kossuth Lajosnak a Kossuth Lajos téren álló szobra ebbe a kategóriába tartozik. Jószerivel társtalanul: egyedül Bajcsy-Zsilinszky Endre újra cserélt Deák téri szobrának az esete mutat némi hasonlóságot. De a különbség fontosabb: az 1952-es Kossuth-emlékművet (főalakja Kisfaludi Strobl Zsigmond munkája) - szocreál jellegénél fogva politikailag súlyosan inkorrektnek találtatván - nem egyszerűen lecserélték, hanem visszacserélték a korábbi, 1927-ben felavatott emlékműre, Horvay János - ezek szerint - politikailag folttalanul korrekt alkotására.
Mint minden köztéri szobor, a Kossuth-emlékmű is politikai-hatalmi szimbólum, felállítása - mint ahogy közterületek el- és átnevezése, emléktáblák és hasonlók eltávolítása és kihelyezése is - a politika szimbolikus térfoglalása: eddig a ti szobraitok, emléktábláitok, utca- és térneveitek jelölték ki jelképesen uralmatok kereteit és határait, most viszont a mieink következnek (vö. egymással rivalizáló kutyák, macskák és komolyabb ragadozók olfakto-szimbolikus - húgyuk szagával operáló - territóriumkijelölési szokásait).
A Kossuth Lajos téri emlékmű esetében is ilyen szimbolikus térfoglalás történt, bár egészen különös változatban. Itt ugyanis ugyanazt a szimbólumot cserélték ki - cserélték vissza - ugyanabban a szimbolikus térben ugyanarra a szimbólumra: Kossuth Lajost Kossuth Lajosra.
Vagy mégsem ez történt?
A válaszhoz helyszíni szemle visz közelebb: lássuk a visszaállított, 1927-es emlékművet. Nem árt persze idegenvezetői segítséget igénybe venni, korabeli tanú beszámolóját az 1927. november 6-i emlékműavatásról. Némi kapirgálás árán meg is találjuk kalauzunkat: Szabó Dezső Zugligeti levelek című cikksorozatában két "levélben" is foglalkozott a felavatott emlékművel (Esti Kurir, 1927. november 6. és 10.). A cikkekből meríthető információs segédlet birtokában megyünk ki a térre szobornézőbe. Valamelyest elfogultan, mert nem vonhatjuk ki magunkat Szabó Dezső költői kérdésének, pontosabban: felszólításának a hatása alól, amellyel a keresztény-nemzeti (az ő megfogalmazásában) "görénykurzust" rendületlenül ostorozó publicista a Horthy-rezsim és a kossuthi örökség viszonyát firtatta az emlékműállítás kapcsán. "Tessék felelni erre a kérdésre: van-e a Kossuth-név tartalmának egyetlen olyan eleme, mellyel szemben a mai rezsim, e rezsim politikája, morálja, ideológiája, szervezkedési rendszere, pedagógiája nem áll gyilkos és tényleg gyilkoló ellentétben" - írta az Esti Kurir 1927. november 10-i számában.
Elfojtjuk magunkban az aktualizálás sanda szándékát, az idézetet nem kívánjuk a mai helyzetre vonatkoztatni. A Falk Miksa utcából a térre kifordulva várjuk a találkozást a Szabó Dezső említette "egy csomó fehér hajléktalan alakkal", mivel kíváncsiak vagyunk, vajon tényleg "a magyar elkámpicsorodás élőhalott képe"-e a szoborcsoport. (Szabó Dezső az emlékműről legalább olyan rossz véleménnyel volt, mint a rezsimről, amelyik állította.)
Szoborcsoportot, sajnos, nem látunk sehol, csupán egyetlen magányos szobor vár bennünket, ez viszont kétségtelenül Kossuth Lajosé. Vajon hová tűntek mellőle az 1952-ben kitelepített, majd 1959-ben Dombóváron csendben felállított - azaz részlegesen rehabilitált - emlékmű mellékalakjai, az első felelős magyar kormány nyolc miniszterének a szobormásai? - kérdezzük tanácstalanul.
A talapzat oldalfalán elhelyezett tábla szövege ad választ kérdésünkre: "Köszönet Dombóvár városának, hogy a szoborcsoportot befogadta és őrzi mind a mai napig. Az alkotás 2014-ben készült rekonstrukciója az eredeti pontos változata". Dombóvár tehát megmakacsolta magát: nem adta vissza a szobrokat. A viszonylag kis költségvonzatú áthelyezés helyett maradt így a "rekonstrukció": átszállítás helyett a másolás, a kilenc szobor és a hátfalon látható allegorikus dombormű újbóli kifaragása. Sok ember hosszas munkája ez persze, drága mulatság, és el is tart egy darabig, ezért kell Kossuth Lajosnak egyelőre minisztertársai nélkül árválkodnia. (Nyilván ezért horgad le oly penetráns szomorúsággal a feje, bökné oda kalauzunk, Szabó Dezső.)
És persze - ha elkészülnek az utángyártással, és a helyére kerülhet Szemere Bertalan, Eötvös József, Széchenyi István, Esterházy Pál Antal, Klauzál Gábor, Deák Ferenc, Mészáros Lázár és a mártír miniszterelnök, Batthyány Lajos szobormása, pontosabban: másolatai, azaz másaik másai is - akkor sem az 1927-es emlékmű fog az 1944 előtti állapotra visszafejtett Kossuth Lajos téren állani. Hanem annak tetemes pluszköltséggel és időveszteséggel előállított másolata, Szabó Dezső-i nyers, ám pontos indulattal fogalmazva: hamisítványa. (Mint ahogy az egész pre-44-es Kossuth tér is ez lesz: hamisítvány.)
Tisztább, egyszerűbb és olcsóbb megoldás lett volna gróf Károlyi Mihály szobrával együtt egy füst alatt Kossuth Lajos emlékművét is egyszer s mindenkorra eltávolítani a térről. Elegendő terhelő adatot az ő szobra elmozdításához is könnyűszerrel össze lehet gereblyézni. Szabadkőműves volt, valamint rendíthetetlen liberális. Zsidó súgókkal vette körül magát; sajtófőnökével és kiadójával, a 48-as honvéd, de csupán 1852-ben kikeresztelkedett szamosújvári születésű izr. Helfy (Helfer) Ignáccal különösen bizalmas baráti viszonyt ápolt. Felségárulóként és lázadóként az országot katasztrófába döntötte. A Szent Koronát, mielőtt véreit cserbenhagyva gyáván idegenbe szökött, elásatta, mint egy döglött macskát. Miután álforradalmár kalandorpolitikájával a hazát idegen kézre juttatta, tervet dolgozott ki az ország elméleti megsemmisítésére is. Emigrációbeli politikai végrendelete, a Duna-konföderációs javaslat a Szent István-i Magyar Királyság nevű közjogi egység eltörlését, ennélfogva a Magyar Királyság fogalmának hatályon kívül helyezését vonta logikusan maga után. (Ennyi eszmei, lelki és gyakorlati kárt talán még Károlyi Mihály sem tett nemzetünkben.)
Napnál is világosabb, hogy Kossuth emlékműve megérett a végleges elmozdításra.
Hogy mármost kinek a szobra töltse ki a Kossuth-emlékmű eltávolítása nyomán támadó űrt, erre nézvést nyilván egy-kettőre megszületne az emberek legszélesebb körének támogatását élvező, bölcs kormányzati döntés.
