A metonimikus szemétláda
A nyelv nem tudna működni, ha nem volna pontatlan. Még a legártatlanabb, legunalmasabb szót is annyi mindenre használjuk, hogy azt semmilyen logikus, ember alkotta jelrendszerben nem lehetne megengedni. (Persze a nyelv sem nem logikus, sem nem ember alkotta.) A szavakat folyton csúszkáltatjuk egyik dologról a másikra. Azt mondjuk: Két forinttal drágult a dízel. Itt valami csalafintaság történik, hiszen a dízel (= Diesel) szót most egyfajta üzemanyagra használtuk, pedig eredetileg nem üzemanyagot jelölt, hanem egy motort, sőt nem is motort, hanem egy embert, Rudolf Diesel német mérnököt. Az általa feltalált motort Diesel-motornak nevezték az emberek, majd ebből elhagyták a motor elemet, mert magától értetődőnek (redundánsnak) érezték, hiszen a Diesel szó másra nem volt használatos. (Ezért írhatjuk akár dízelnek is.) Ebbe a traktorba dízelt építettek. Ez egyszerű rövidítés: amikor a kifejezés egyik fele kellően informatív, mással össze nem téveszthető, a másik felét elhagyhatjuk. Ezáltal a megmaradó fél jelentése máris bővül, mert mintegy rátapad a mellőle elhagyott szó jelentése. Szegény Bettinek méhenkívülije van (= terhessége); Hánykor kezdődik a szülői? (= értekezlet). Vegyük észre, hogy ugyanezt már nem csinálhatjuk a benzinmotor kifejezéssel, azt nem lehet csak így benzin-re egyszerűsíteni, hiszen a benzin szónak van más, saját használata (vegyület, üzemanyag). Ebbe a traktorba benzint építettek - ilyet nem mondunk. A dízel azonban nemcsak a motor-t tudja magára tapasztani, hanem a hozzá való üzemanyag nevéből, a dízelolaj-ból az olaj-at is (ha tudjuk, hogy üzemanyagról van szó): Két forinttal drágult a dízel. Ezek a tapadásos rövidítések olyasféle takarékossági fogások, mint az e-mail-rendszerben az, ha beírom a címzett vezetéknevét, a gép meg automatikusan hozzárakja a keresztnevet (feltéve, hogy csak egy olyan vezetéknevű van). Ilyen a jól konstruált jelrendszerekben is létezik.
Az igazán érdekesek az úgynevezett szóképek (görög szóval "trópusok", azaz fordulatok), mert azok az emberi nyelv sajátos működését mutatják. A szóképek egyik alfaja a metafora (ez görögül tulajdonképpen annyit jelent: "átvitel"). A metafora mindig valamilyen hasonlóságon alapul: Mátrai nagyon pedálozik. Az ilyesmit a logika, a természettudomány, a jog tévedésnek (sőt hazugságnak!) kénytelen nevezni, hiszen Mátrai tényszerűen nem pedálozik, nem hajt lábával erőkart, ám én a viselkedését ahhoz hasonlónak találom, s így a pedálozik szót átviszem (metaforikusan kiterjesztem) az ő erőlködésére. Amikor 1900 körül valaki először mondta az automobilra, hogy kocsi, ugyanígy járt el: a lovas járművet jelölő szót - hasonlósági alapon - átvitte a géperejűre.
A metaforáról azt hihetnénk, hogy az valami irodalmi vagy poétikai dolog, holott a nyelv működésének lényegéhez tartozik. A szavakat folytonosan muszáj átvinni más dolgokra, vagyis ugyanazt a szót többféle dologra használni. Lássuk be, ha nem így lenne, nem is tudna működni a nyelv, hiszen akkor annyi szóra volna szükség, ahány dolog van a világban, ami képtelenség. (Arról most nem is beszélve, hogy el kellene dönteni, hogy két dolog ugyanaz-e vagy más. A múltkor az étteremben azt mondta egy úr a pincérnőnek: "A borjúbécsi meg a sertésbécsi nem ugyanaz a dolog, kislány!" Mire az így felelt: "De ugyanaz, csak másból van.") A metafora tehát hasonlóságon alapuló névátvitel: hegy lába, fazék füle, éles elme, poros színdarab, lóg az eső lába, dagad a botrány és így tovább.
Van azonban a szóképeknek egy másik, nem kevésbé fontos fajtája: a metonímia (görögül "névváltás, névcsere, átnevezés"). A metonímiához nem hasonlóság kell, hanem valamilyen kapcsolat: A maradék spenótot a csapba öntötte. A csap szó itt a mosogatómedencét jelöli, mely egyáltalán nem hasonlít a vízkieresztő csapra (hivatalos nevén kifolyószelepre), de azzal tipikusan együtt jelentkezik. Egyébként régen az úgynevezett "falikút" egyetlen vasöntvénybe foglalta a vízcsapot és a lefolyómedencét. Aki a medencét csapnak nevezi, az nem azért teszi ezt, mert a kettőt hasonlónak gondolja (azaz nem metafora!), hanem mert a kettő a szemében összeforrt. A metonímia tehát érintkezésen alapuló névátvitel: hármas asztal fizet (asztal - akik körülötte ülnek); jó tollú író (toll - amit ír vele); a vödröt a fejemre öntötte (vödör - ami benne van); sokan megfordultak az ágyában (nem magyarázom).
A kétféle szókép, a metafora és a metonímia néha karöltve jelentkezik (ez is jó kis metafora, mi?). Szép példája ennek a kuka "szemétvödör". A kuka szó a köznyelvben az ötvenes évek végén tűnt föl, amikor megkezdődött a zárt rendszerű szemétszállítás (addig ugyanis csak fölöntötték a szemeteskocsi tetejére a következő vödör szemetet). A ma is használatos szemétszállítási technikát egy német gépgyár fejlesztette ki, a "Keller und Knappich Augsburg", rövidítve KUKA. Így mondtuk: A mi utcánkban már KUKA jár. Ezekhez a kocsikhoz - az addigi sima szemétvödrök helyett - speciális edényeket kellett beszerezni: rövidesen ezeket kezdtük kukának nevezni: Hozd be a kukákat. Ez ugyebár metonímia, hiszen a szeméttartály nem hasonlít az autóra, viszont érintkezik vele.
Sokáig csakis ezt a nagy (akkor még hengeres, alumíniumból készült) szeméttartályt neveztük kukának. Egy-két évtizeddel később azonban már azt tapasztaltuk, hogy a fiatalabbak mindenfajta szemétvödröt, beleértve a konyhai, osztálytermi stb. szemétládát is, kukának kezdtek nevezni: A fürdőszobai kukából szedtem ki a fülbevalómat. Ez már ugyebár metafora, hiszen a különböző szemétgyűjtő edények - funkciójukat tekintve - hasonlítanak egymásra.
Az teljes véletlen, hogy ez a kuka szó azonosan hangzik a régebbi kuka szóval (gondoljunk Kuka törpére). Lehet, hogy sokan úgy érzik: a szemétláda szótlanul, csendes bambaságban áll a sarokban, ezért hívjuk így?
