Most végre nem részletkérdésekről, hanem magáról a boldogságról lesz szó. Mennyire boldog ön mostanában az életben? Nagyon boldog (4), elég boldog (3), nem túl boldog (2) vagy egyáltalán nem boldog (1)?
Erre a kérdésre néhány évenként számos országból összesen több tízezren válaszolnak a World Value Survey felmérés keretében. Az eredmények az utóbbi 15 évben a közgazdászok érdeklődését is felkeltették, hiszen lehetőséget nyújt például arra, hogy lássuk: boldogít-e a pénz. Az eredmények nem mindig egyértelműek: Richard Easterlin megmutatta, hogy az 1970-es és az 1990-es évek között, miközben megduplázódott az Egyesült Államokban az egy főre jutó GDP, az emberek által jelentett átlagos boldogságszint semmivel nem emelkedett. Ugyanez igaz Japánra is, ahol a második világháború után ötszörösére nőtt a GDP a vizsgált időszak alatt. Az átmeneti gazdaságokban viszont valamit javult az 1990-es évek eleje óta a boldogság átlagos mértéke.
Persze könnyen kétségeink lehetnek a boldogság effajta mérése kapcsán. Például ha az embereket néhány hét különbséggel kérdezik a boldogságukról vagy elégedettségükről, akkor a kérdezők jelentős eltéréseket tapasztalnak. A "bevallott" boldogságot jelentősen befolyásolják olyan tényezők, mint például az időjárás, vagy az, hogy találtak-e az emberek "véletlenül" egy negyeddollárost a kérdőív kitöltése előtt. A zaj azonban önmagában nem probléma, ha a válaszok értelmes módon összefüggnek más változókkal, vagy képesek előre jelezni későbbi döntéseket. Szerencsére vannak ilyen összefüggések. A jelentett boldogságértékek összefüggnek az agy bizonyos területeinek aktivitásával, sőt, akik boldogabbnak mondják magukat, egy megfázást is gyorsabban képesek kiheverni.
A kérdőívekből kiderült az is, hogy a magasan képzett emberek boldogabbak. Az életkorral való összefüggés viszont nem ilyen egyértelmű. A kutatások alapján az emberek akkor a legboldogtalanabbak, ha tizenéves gyermekeikkel élnek együtt - a gyerekek elköltözése után valamennyit javul a helyzet. A tudomány és technika fejlődése újabban azt is lehetővé teszi, hogy egy nap többször is feljegyeztessék, milyen boldogok vagy elégedettek a felmérésben részt vevők; mely tevékenységek közben mekkora boldogság tölti el őket. Nem túl meglepő módon a húsz elemből álló listát a szex vezeti, ezután jön az ivás (munka utáni sörözés álnéven), a konkrét heverés (pihenés, de nem szundikálás!), majd az evés. A lista vége sem okoz különösebb meglepetést. A legalacsonyabb boldogságszintet a munkába utazás közben érzik az amerikaiak, ezután jön maga a munka, majd a hazautazás, és csak a negyedik legrosszabb a gyermeknevelés.
A fenti eredményeket természetesen nem szabad alábecsülni, hiszen könnyen kiderülhet belőlük, hogy az otthoni munkavégzés milyen áldásos hatásokkal járhat, esetleg tudományos bizonyítékkal szolgálhat a szerda eltörlése mellett. Az igazán érdekes eredmények viszont azok, amelyek a hosszú távú, jelentős változásokkal kapcsolatosak. Az látszik, hogy az ilyen változásokhoz gyorsan hozzászoknak az emberek, ezért nagyon kevés dolog hat egy-két éven túl is a boldogságra: ilyen az oktatás, a munkanélküliség vagy a krónikus fájdalommal járó betegségek. Nagyon érdekes eredmény például, hogy a (nem nagyon súlyos) fogyatékosságot okozó balesetek után két-három évvel az emberek ugyanolyan magas boldogságérzetről számolnak be, mint előtte (különösen, ha nem szegények). Német nőket éveken át megfigyelve megmutatták, hogy a házasság boldogságot növelő hatása is átmeneti. A tízes skálán fél egységgel nő meg a boldogságérzetük a házasságkötés előtti és utáni évben, de három évvel az esküvő után a pozitív hatás eltűnik. Azt persze nem tudjuk, vajon objektív értelemben is kevesebb örömet okoz a házasság, vagy csak hozzászoknak a jóhoz?
Úgy tűnik, a gazdagság hatása is hasonlít a házasságéhoz, legalábbis a fejlett országokban. Az emberek megszokják a magas jövedelmet - ezért nem váltak boldogabbá az amerikaiak vagy a japánok a hatalmas gazdasági növekedés hatására sem. Az egyéni adatokat használó kutatásokból jól látszik, hogy az emberek boldogságát leginkább a relatív jövedelmük befolyásolja: mennyit keresnek másokhoz képest. A "mások" itt az adott ember referenciacsoportját jelentik, mondjuk az ismerősöket vagy a volt osztálytársakat. Lám, milyen fontos a barátok megfelelő kiválasztása, hisz a győzelem csak megfelelő ellenfelek kérdése. Vagyis a fejlett országokban a pénz nem boldogít, csak ha másoknak kevesebb van belőle. Akiknek az utóbbi időben nőtt a jövedelmük a hasonló foglalkozású, képzettségű társaikhoz viszonyítva, azok általában növekvő elégedettségről számolnak be. A gazdasági növekedés nem változtatja meg azt, hogy hányan vannak az átlag alatt vagy fölötte, így az átlagos boldogság kevéssé változik, csak mások lesznek boldogabbak, mint korábban.
Bizonyos fejlettségi szint alatt viszont a jövedelem abszolút növekedése is számít. A posztkommunista gazdaságokban, például a volt NDK-ban megfigyelhető volt, hogy a rendszerváltás után jelentősen nőtt az elégedettség szintje. Úgy látszik, itt a növekvő jövedelem olyan életszínvonal-emelkedést okozott, ami önmagában is tartósan növelte az emberek boldogságát. Persze kérdés, hogy ez a jövedelemmel függ-e össze, vagy például azzal, hogy a megszilárduló demokratikus intézmények javították az emberek közérzetét.
De mit jelent mindez a gazdasági növekedésre vonatkozóan? Tényleg nem boldogít a pénz a fejlett országokban? Úgy tűnik, átlagosan és hosszú távon nem. A boldogságkutatás talán inkább az érem másik oldalát mutatja. Azt, hogy milyen fontos az az erő (a boldogságkeresés?), ami az előrelépésre, az egyre nagyobb teljesítményre motiválja az embereket. A gazdasági növekedés, a relatív siker vágya olyan erős, hogy - megfelelő intézményi keretek között - automatikusan gazdasági növekedéshez vezet. És ha igaz, hogy a fejlett országok növekedése új technológiák, termékek és piacok létrehozásával inkább segíti, mint hátráltatja a nyitott fejlődő országok fejlődését, akkor hozzájárul a szegényebb emberek boldogságának és jólétének növekedéséhez is.
A válság miatt persze látjuk az érem másik oldalát is: az elúszott vagyonokat és a munkanélküliséget. De a jó hír az, hogy a boldogtalanság elmúlik, ha a munkanélküliek találnak munkát, és ha a vagyonukat elvesztők néhány év alatt hozzászoknak az alacsonyabb életnívóhoz.
(A kísérleti eredmények nagyrészt Daniel Kahneman és Alan B. Krueger Developments in the Measurement of Subjective Well-Being című cikkéből származnak, amely a Journal of Economic Perspectives 2006/1. számában jelent meg.)
