Meccs előtti doppingja egy szelet csoki, elővette a kesztyűtartóból, vagy engem kért meg. Vitt meccsre, sokat, de ott még nem tartunk. Előbb az Autótaxihoz került, éjszaka taxizik, jól keres, gyorsan megvan a Levisre való (980 Ft). Aztán egyszer a Hegyalja úton egy fekete Volga leszorítja, beint, a kurva anyád!, látta pedig a rendszámáról, pártbizottsági autó... Másnap nem vehette fel a munkát. A BEAC-ba igazol, azóta is itt, immár az old boys csapatban. Mellettem öltözik, nem politizálunk, csak a zuhanyzóban... Ámde kulturáltan, hogyan is lehetne másképp, tusfürdősen, nem veszünk össze, pedig... És a büfében sem, Tamás ásványvizet iszik, én nem... Mondom, nézeteink meglehetősen távol egymástól... A pályán közelebb: ő középső középpályás, én, amikor éppen nem a kispadon, elöl, valamelyik szélen... Ám nem győzök menekülni előle, hozza-hozza a labdát, rávezeti a védelemre, rám, faképnél hagy... Azt megértem, hogy nem szöktet (vége a meccsnek, mire utoléred), de legalább egy kényszerítő! Visszaadom!
Aztán egy pénteki napon Tamás nem jött, egy hét múlva se. Az egész szezont kihagyta, az egész bajnoki évet. Mondták, beteg, nagyon. És nem mondtuk ki a betegségét az öltözőben, a büfében. Mellettem két üres fogas, nem öltözött ott senki. Ha jött egy új (öreg)fiú, hozzánk öregedett, mondtuk neki, ott ne. Lehet, hogy most már nem is fog passzolni?, gondoltam, nem mondtam.
Aztán egy pénteki napon megjelent Tamás, bejött, köszönt, kezet fogott, vetkőzött. A csapat mindig kezdésre (se) esik be, néhányan vagyunk csak: az elnyűhetetlen jobbhátvéd, a legidősebb köztünk, de mindig korán érkezik, bemelegít... Ha én bemelegítenék, a meccsre már nem lenne erőm, így sincs... És aki elsőként érkezik, kapusunk, Laci, aki már beöltözve, kapuskesztyűben, ideges, hát persze, ő kapja a gólokat. Már könnyített magán, ez kultikus, érezzük, még nem keveredik gélek és kenyőcsök illatával, a csapat sehol... És vagyok még én, aki a jegyzőkönyvet írja, ott kell lennem időben... Azt veszem először észre, hogy Tamás kisebb lett. Egyébként nem változott. Nem kérdezek semmit, vetkőzünk csendben. A pályán nem passzol - mondom, nem változott. Na jó, jobbszélsőnket, ő is Tamás, kiugratja néha, őt lehet. Elvannak a Tamások. A zuhanyzóban a csapból is politika folyik - hol is hagytuk abba? Történt azóta egy s más... Aztán, ha nézeteink nem is, mi szép lassan közeledünk egymáshoz, és egy meccs után, mikor már mindenki elment, beszélni kezd, hosszan, nem szokott.
Amikor az orvos közölte velem, milyen "sajnálatos" betegségem van, éjjel álmomban valami pincében, málló vakolatú, homályos, nyálkás padlójú, tekergő folyosókon futok, utánam fekete, nagy pofájú kutyák, három. A mennyezetről hűvös vízcseppek hullanak a fejemre, a kutyák vicsorognak és a nyomomban vannak, de egyszer csak fényt látok, és egy ugrással elérem a rozsdás rácsokat. Átpréselem magam a nyíláson, és futok tovább. Már csak két kutya üldöz, fény, újabb rés, az egyik majdnem elkapja a lábamat, rohanok tovább, mögöttem már csak egy dög, folyik a nyála, és meg akar zabálni. A harmadik rés valahol fent van a mennyezeten, egy ugrással már-már sikerül elérnem, a kutya is ugrik, utánam... És itt felébredtem, mert a nyitott ablakon át behallatszott egy kukásautó zaja, ahogy a kórházi véres trutymókat magába zúdítja... Folyt rólam a víz, tudtam, mi üldözött. A félelem. A halál. A halálfélelem. Arra gondoltam, végül is jókor jött a védangyalom egy kukásautó képében... Viszont nem tudtam meg az álom végét... Hogy mi lesz a vége... Reggel bejött hozzám egy pap, a feleségem küldte. Én református vagyok, gyerekkoromban anyám minden este imádkozott az ágyamnál, volt egy Jézus-képünk, keret nélkül, a falhoz támasztva. Apámat nem láttam imádkozni soha, és amikor később kérdezgettem, csak annyit mondott: "Nézd, fiam, nem szeretem a képmutatást. Hazudnak a kommunisták, hazudnak a ruszkik, és... nem tudja senki, mi van odaát, majd ha meghalunk, megtudjuk... vagy nem." A pap ott állt barna, csuklyás ruhában az ágyamnál, az éjjeliszekrényen egy teásbögre, egy ismerősöm küldte, rajta felirat: "Légy erős!" A csuklyás megkérdezte, nem akarok-e gyónni. Zavarban voltam, aztán jött a megmentő gondolat: "Hát én sajnos református vagyok." Erre ő elmondott értem egy imát és néhány vigasztaló mondatot. Elment, délután jött a feleségem, akinek meg én mondtam néhány nem éppen vigasztaló mondatot, meg hogy a teásbögrét vágja ki a kukába, vigye el azt is a kukásautó, a trutyikkal együtt, majd engem is elvisznek, elvisz az ördög, nincs védőangyalom, és majd megtudom, hogy anyámnak vagy apámnak volt-e igaza. Vagy nem tudom meg. Ezeket persze nem mondtam a feleségemnek. Csak magamnak mondtam: erős leszek! Nem zabál föl a harmadik kutya. És éjszaka nyugodtan aludtam.
Teltek a napok, már kimehettem a folyosóra, a kertbe, amikor az egyik reggel valami furcsa, ütemesen felhangzó, keservesen sivalkodó hangot hallottam. Felültem az ágyban, és a szomszéd, alacsonyabb ház tetején megpillantottam egy méretes varjút. A csőrével ütemesen, kegyetlenül csapkodott egy karmai közt vergődő kis testecskét. "Úristen, ez a rohadt dög, gyilkolja azt a szerencsétlen madárkát!" Aztán abbamaradt a sivalkodás. Délután lementem sétálni, és nem hittem a fülemnek: megint az az ütemes sivítás! A hang irányába mentem, és láttam, hogy egy hatalmas szürke varjú a karmai alatt egy kis barna játékmacit, olyan Micimackó-szerűt, ütemesen püföl a csőrével. És a sípocska, amelyik a mackó lefektetésekor, talpra állításakor, gondoltam én, szólal meg, most a püfölés ütemének megfelelőn sivít föl. Közelebb mentem, a varjú elrepült, otthagyta nekem a mackót. Felvettem, most otthon van, na nem az ágyamban. Szép történet? Túl szép, mi?
Megírhatom? Meg. Mi lesz a címe? Három kutya és a varjú meg a mackó. Én jobbat tudnék. Néztem rá. Nehogy már a címet is én adjam!, és megitta a maradék ásványvizet.
Tamás a veteránbajnokságban is játszik, bírja. Igaz, ott keresztbe játszanak a pályán, és kisebb a kapu. Nemrég egyik csapattársa, a zakatoló "Tüdő", rosszul lett, megállt a szíve. A szomszéd pályán rögbisek edzettek, ők segítettek, mesterséges légzés, amíg jött a mentő. "Tüdő"-t megmentették, beraktak egy kütyüt a szívébe, de játszani akar. Mondtam Tamásnak, te, a tiétek a Halhatatlanok Klubja. Furcsán nézett... Hát még, amikor megkérdeztem, beférek-e hozzájuk, a veteránokhoz.A korod alapján... De ott futni kell. Oda tüdő kell.
Maradok régi csapatomban, ahol, jelentem, Tamás egyre többet passzol. És - igaz, szigorúan csak lábhoz - még nekem is!
Csak hogy a vége is happy end legyen.
