Pálya a magasban

szerző
Zeidler Miklós
publikálva
2005/36. (09. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Poulidornak lenni

Most, hogy a Tour de France-on Lance Armstrong jóvoltából nemrég ismét láthattuk, mi fán terem az atomkerékpározás, talán érdemes megemlékezni a verseny nagy veszteseiről is. Azokról, akiktől mindenki várta-remélte a győzelmet, akik rendre a diadal közelébe is kerültek, de akiket újra és újra meglepett a balszerencse.

Ha időrendben haladunk, itt van mindjárt Eugéne Christophe, akit 1913-ban sújtott először a Tour átka. A Pireneusokban, ahol az út vagy iszaptengerré változott, vagy fullasztóan verte vissza a nap melegét, s ahol állandóan medvék, vaddisznók vagy hozzájuk hasonlatos nézők rajtaütéseivel kellett számolni, Christophe másodikként ér fel a Tourmalet 2114 méteres hágójára, a lejtőn azonban eltörött kerékpárjának kormányvillája, mikor az egyik kísérőkocsi elütötte. A "Vén Gall", a terepversenyek sokszoros bajnoka nem az az ember volt, akit az efféle apróság zavarba hoz. Biciklijét panyókára vetve 14 km-t gyalogolt a hegyek között, míg talált egy kovácsműhelyt, ahol az akkori drákói szabályoknak megfelelően külső segítség nélkül saját maga javította meg a gépét, majd folytatta a futamot. A kis kitérőn mintegy négy órát veszített, valamint azt a 10 másodpercet, amelyet büntetésként kapott, amiért kölcsönvette a kovács kézifúróját. Néhány nappal később Roubaix közelében szemtanúk ismét egy kovácsműhelyben látták Christophe-ot. Eltört kormányvilláját javította.

1919-ben, a világháború utáni első Touron Christophe fölényesen uralta a mezőnyt, az utolsó előtti szakaszon már közel fél órával vezetett az összetettben. A sors, amelynek néha kiábrándítóan szegényes a fantáziája, ekkor megint közbeszólt. Az eltört kormányvilla javításával Christophe ezúttal röpke 70 perc alatt végzett, a sárga trikó azonban - amelyet a Tour története során ő viselt először ezen a versenyen - odalett. A szervezők fájdalomdíjként gyűjtést szerveztek a részére, amelyet a Tour gazdája, a L'Auto című lap maga nyitott meg ezer frankkal. (A győztes tiszteletdíja ekkor 5 ezer frank volt.)

Christophe kálváriája azonban ezzel nem ért véget. 1922-ben a Galibier lejtőjén újra bekövetkezett az, ami tulajdonképpen már nem is volt meglepetés. Törött kormányvillája mellett Christophe az égieket hívta segítségül, s fohásza végre kegyes meghallgatást nyert. A valloires-i plébános segítette ki őt viharvert szolgálati kerékpárjával, amit Christophe a következő faluban egy valamivel masszívabbra cserélt, majd Saint-Jean de Maurienne-ben szert tett egy igazira, s ezzel eredt a mezőny nyomába - de már túl későn. Szegény Eugéne Christophe!

Fél évszázaddal később a fátum Raymond Poulidort vette célba. Ez a csupaszív, örökké derűs, sportszerű harcos tizennégyszer indult a Touron, és nyolcszor állhatott fel a dobogóra, de sohasem a közepére. Ráadásul úgy alakult, hogy bár állandóan ott volt a legjobbak közt, még a sárga trikót sem viselhette soha. A baj ott kezdődött, hogy Poulidor két olyan, lényegében verhetetlen extraklasszis árnyékában kényszerült leélni versenyzői éveit, akik több száz más győzelmük mellett öt-öt alkalommal nyerték meg a Tourt. Pályafutását Jacques Anquetil uralma idején kezdte, akit művészi technikája és tökéletes pedálritmusa miatt kortársai Metronómnak neveztek. Karrierjének vége pedig Eddy Merckx uralkodása idejére esett, akit viszont Kannibál néven emlegettek, mert valósággal habzsolta a győzelmeket, és elképesztő fölényével egyszerűen megsemmisítette ellenfeleit.

Akik hisznek az előjelekben, már akkor megsejthettek valamit, amikor Poulidor - könyékig begipszelt alkarral - először állt rajthoz a Touron. A következő évben kirobbanó erőben volt, de türelmetlensége, no meg Anquetil minden hájjal megkent csapatfőnökének ügyes, de teljesen szabálytalan trükkje következtében - Anquetil az emelkedőt könnyű, a lejtőt és a sík terepet pedig hagyományos kerékpárral hajtotta végig - alaposan lemaradt a döntő hegyi szakaszon.

1964-ben Franciaország lakosságának közel fele nézte már televízión a nagy versenyt. A szurkolók két táborra oszlottak: az elegáns, hűvös, zseniális és professzionális Anquetilért az értelmiségiek és a modernitás hívei rajongtak, a kevésbé taktikus, de mindig keményen robotoló, elpusztíthatatlan Poulidorért a konzervatívok, a vidékiek és a munkások lelkesedtek. (Hasonlóan ahhoz, ahogyan az 1940-es években a racionális észak embere, Fausto Coppi és a vallásos dél képviselője, Gino Bartali osztotta meg az olasz társadalmat.) Poulidor ebben az évben a spanyol körversenyt nyerte meg, Anquetil a Giro d'Italiát. A Touron Poulidor szorosan Anquetil nyomában járt, de őt meg a balszerencse üldözte. Monacóban látványosan lehajrázta Anquetilt a velodromban, de egy körrel korábban, mint kellett volna, így a szakaszt az egyperces jóváírással együtt Anquetil nyerte. A következő szakaszokon Poulidort defektek hátráltatták, kétszer is a saját szerelője lökte fel, aminek következtében perceket veszített. Az utolsó hegyi szakaszon, amelyet közel félmillió ember látott a helyszínen, csak ő nem vette észre, hogy a holtfáradt Anquetilt végleg leszakíthatná. A Tourt végül nem egészen egy perc különbséggel veszítette el. "Poulidornak lenni" - a francia köznyelvben azóta annyit jelent: örök másodiknak lenni.

A helyzet később sem változott érdemben. 1967-ben, az Anquetil és Merckx közötti interregnumban Poulidor fölényes favoritként indult, de még a sárga trikóig sem jutott el, mert az ekkor először megrendezett prológot hat másodperccel elvitte előle a jóval szerényebb képességű baszk José María Errandonea. A belfort-i szakaszon, ahol előre beígérte győzelmét, hatalmasat bukott, s mivel a szerkocsi késett, csapattársának biciklijén eredt az élboly nyomába. A szűk kengyel és az erős szembeszél azonban kifogott rajta, a további szakaszokon már Roger Pingeont segítette a győzelemig. A rá következő évben egy kísérő motoros sodorta el Poulidort, aki törött orral, fulladozva, lüktető sebekkel és a szó szoros értelemben kivérezve ért célba, aztán feladta a versenyt. 1969-től négy éven át Merckx volt az úr, ám amikor 1973-ban kihagyta a Tourt, Poulidor előtt megcsillant az esély. Persze csak addig, amíg egy újabb bukást követően kórházba nem került. Utolsó Tourján, 1976-ban, amikor negyvenévesen még egyszer felküzdötte magát a dobogóra, a szurkolók leírhatatlan ünneplésben részesítették. A közönség rokonszenvét már régen elnyerte, szakkommentátorként ma is ő adja a legtöbb autogramot a Touron.

Korábban azt írtuk, hogy Poulidor sohasem viselhette a sárga trikót. Nem mondtunk igazat, egy 1976-ban készült kisfilm tanúsítja ennek ellenkezőjét. Poulidor könnyű edzésre indul, kerékpárra kap, ügyesen kerülgetvén a kocsikat és a járókelőket, könnyed tempóban kihajt a városból, s amikor a néptelen országútra ér, hátsó zsebéből előveszi a rég áhított maillot jaune-t. Majd a kamerába néz, és ekkorÉ ekkor kibuggyan belőle a reklámtörténet legkeserűbb mondata: "Ezt a trikót a Samaritaine áruházban vásároltam!"

szerző
Zeidler Miklós
publikálva
2005/36. (09. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Kormányzati manőverek
Mi lesz a Corvinusszal?
Interjú a Libri vezetőivel
Halmos Ádám és Sárközy Bence a könyvkiadásról
Interjúk
Rév István, Baki Péter, Ligeti Gyuri
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk