Egotrip

A rezidens orvosok vitában állnak az Egészségügyi Minisztériummal. A tárca olyan szabályozást vezetne be, ami a frissen szakvizsgát tett orvosok szabad munkahelyválasztását korlátozná. Mindenekelőtt évekre megvonná tőlük azt a lehetőséget, hogy külföldre menjenek dolgozni. Pontosabban: menni mehetnek, de akkor vissza kell fizetniük képzésük költségeit, vélhetően több millió forintot.

K.-nak persze nincs utolsó története, hiszen az emlékezés zegzugaiból mindig előbukkan valami mesélnivaló. Nem is beszélve arról, hogy nap mint nap történik ez-az, amit ugyancsak el lehetne mesélni. De azért K. egyre gyakrabban érezte, a történet kiválasztása mind több fejtörést igényel. Sokszor elfogta a rémület: nem lehet, hogy ezt a sztorit már megírta, meg is jelent? Megesett, hogy belevágott egy történetbe, amelyet fontosnak, a közre tartozónak vélt. Aztán leírt egy mondatot, amely gyanúsan ismerősnek tetszett. Nem, nem mástól orozta el. Csak bele kellett kotornia a régi írásaiba: tíz évvel korábban szóról szóra ezt a mondatot írta le, bár akkor a történet egy hoszszabb írás része volt. A K. történetei sok elismerést kapott, Pór Péter olyan önéletírók műveivel említette egy lapon, hogy K.-nak elszorult a torka a megtiszteltetéstől meg az utolérhetetlen szerzők iránt érzett tisztelettől. Mégis, kezdettől fogva bírálatok is érték: mire ez a K., kérdezték sokan, miért ír harmadik személyben, holott nyilvánvaló, hogy önmagáról ír. Előfordult, hogy egy-egy történet szétfeszítette a sorozat terjedelmi korlátait. K. meglepetten tapasztalta, ha első személyben írja meg ugyanazt, nem elég a ragozást megváltoztatnia, sokszor át kell formálnia a mondat struktúráját, ki kell cserélnie az igéket, a jelzőket. Bár korábban nem adott igazat a bírálóinak, egyszerre úgy érezte, a harmadik személy használata kiürült, modorossá vált. Különben is: idestova három éve jelennek meg a K. történetei, számuk a félszáz közelében jár, mindent be kell fejezni egyszer. Jó lenne persze valamilyen frappáns történettel búcsúzni... de hát mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. Egyébként nem a laptól és nem az olvasóktól búcsúzom, mondta magának K., csupáncsak K.-tól.

Az elmúlt másfél évben a világsajtóban mindennapossá váltak a horribilis állami pénzeket felemésztő bankmentésekről szóló hírek. A magyarázatokat is figyelemmel kísérő olvasó tudja: ezekre azért van szükség, mert a mentőöv hiányában elsüllyedő, a pénzügyi rendszer működése szempontjából fontos bankok az egész gazdaságot magukkal rántanák. A közgazdasági racionalitás ellenére sem könnyű azonban az adófizetőnek elfogadnia, hogy ekkora összegekkel (fejenként akár több százezer forintnyi euróval, dollárral, fonttal) támogatnak olyan cégeket, amelyek korábban haszonélvezői voltak a válsághoz vezető kormányzati és banki politikáknak.

Nehéz elképzelni, mi történt volna, ha a tizennyolcadik század végén Franciaországban diadalmaskodik a forradalmi építészet, és esetleg egészen a jelenkorig irányadó marad a világon. Ez többek között azt jelentené, hogy az elsősorban Ledoux, Boullée, valamint Lequeu nevével és fantasztikus terveivel fémjelzett irányzaton belül ma is eleven lehetne az "architecture parlante", azaz a beszélő építészet. Claude-Nicolas Ledoux például ennek szellemében az arc-et-senans-i királyi sólepárló egyes házait a foglalkozások jellemző jegyeiből kiindulva tervezte meg, így áll a favágó háza rönkutánzatokból, így folyik át a víz a folyamőr házán, és a gyönyörök háza is ezért olyan formájú, amilyen. Valóban nem könnyű vizualizálni, milyen lenne ma egy adótanácsadó vagy egy rúdtáncosnő otthona, de a labdarúgók esetében ilyen nehézség nem merülne fel, hiszen eredeti formának ott a futball-labda.

Az 1910-es nagy párizsi árvíz idején a Szajna elöntéssel fenyegette az állatkertet is. Elrendelték hát a kiürítését, lakóinak magasabb, biztonságosabb helyre való költöztetését. A legnagyobb gondot a krokodilok megmentése jelentette, ők ugyanis ösztönösen megindultak a folyó felé.

Most egyes szám első személyes leszek. K. Dezső csöndben figyel. Vizelet, köpet, vér (jó vénája van), EKG, vérgáz. Vizsgálatok megvannak. Negyed nyolc. Az első reggel a Kékesen. Jöhet a reggeli. De nem jön.

Egyre-másra kapjuk a jeleket szakértőktől, elnöki bölcsektől, nemzetközi intézményektől, hogy az ország egyik rákfenéje a korrupció. Megmozdult a rendőrség is, a következő kormány működésének első hónapjai pedig, ha hiszünk a Fidesz vezetőinek, a korrupt politikusokkal való kérlelhetetlen leszámolás ideje lesz. Készüljünk a szezonra! Mit kell tudni a politikai korrupcióról? Hol tenyészik? Mivel táplálkozik?

A görög mitológia istenei nem szerették, ha egy halandó bizalmaskodik velük. Bosszúságukat válogatottan kegyetlen megtorlások formájában fejezték ki. Például szarvassá változtatták az illetőt, hogy aztán a saját vadászkutyái falják fel, vagy tehénné, hogy egy szüntelenül csipdeső bögöly kergesse a fél világon át, vagy friss vizet és gyümölcsöt tettek elé, de úgy, hogy ezek mindig éppen egy karnyújtásra plusz egy hajszálra legyenek tőle.

Megváltoztak idén a személyi jövedelemadó kulcsai és progresszivitása. Sok közepes jövedelmű ember már nem a legfelső adókulcs alapján fizet adót, és ezért nő a nettó fizetése. A kormány tervezete szerint jövőre még jobban kitolódna a felső adókulcs határa, egészen 15 millió forintig. Ez az elképzelés már közel áll az egykulcsos adóhoz, amit korábban több ellenzéki párt is megpendített. Érveik szinte kizárólag az igazságosság körül forognak. De mi a helyzet a hatékonysággal? Vajon milyen adórendszerben minimalizálható a társadalmi veszteség?

Vidulj magyar, ha a nemzeti sorskérdésekben egyetértenek pártjaid! Az egyik ilyen, hogy magyar termőföldet nem vehetnek külföldiek. Ez így van 1993 óta, és nemcsak a külföldiek, de a hazai mezőgazdasági vállalkozások sem vehetnek földet, mert a cégekbe is befészkelne a labanc.

Felvesszük a néhány hétre elejtett szálat, és tovább nyomozunk Cynara ügyében. Simone de Beauvoir memoárjának az egyik passzusa volt a kiindulópontunk, ő említett egy Cynara című filmet, amelyet Londonban látott Jean-Paul Sartre társaságában. Innen jutottunk el Ernest Dowson (1867-1900) angol dekadens költőhöz, az ő Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae ("Nem az vagyok, aki a jó Cynara uralma alatt voltam") című verséhez (a címet Horatiustól vette a költő). A vers egyik félsora - gone with the wind - aztán az Elfújta a szélhez vezetett bennünket, a regény pedig a belőle készült filmhez. Közben végig magyartalálatokra vadásztunk: kiderítettük, hogy magyar honvédtiszt volt a Cynara-film rendezőjének, King Vidornak a nagypapája, Angliában letelepült magyar tőzsdés volt Leslie Howardnak, az Elfújta a szél-ben Ashley Wilkes alakítójának az édesapja, s a Miskolcon született Emeric Pressburger rendezte a Negyvenkilencedik szélességi kör című filmet, amelyben Leslie Howard élete egyik utolsó nagy szerepét játszotta.

Az elmúlt év gazdasági szempontból különösen rossz volt. Olyannyira, hogy azt a máskor is gyakran hallható búsmagyarkodást - miszerint mindig mi szívjuk a legnagyobbat - ezúttal mintha az objektív statisztikai adatok is megerősítenék. Bolond az, aki magában keresi a hibát, kudarc idején máris felelősért kiáltunk. Felelős persze a világválság maga, de annak forrása messze van, legalább legyen helyi bűnbak, aki rosszul kezelte, és így súlyosbította szenvedéseinket. A választási kampány különösen kedvező időszak az ilyen vádak megfogalmazására, bűnbakok iránt a szokásosnál is nagyobb a kereslet.

Dúl Magyarországon a kártyacsata. Szociális kártya, antiszociális kártya, szolidáris kártya, dobálóznak a pró és kontra érveket sorolók. A kifejezések mind ugyanazt a pénzhelyettesítő plasztiklapot illetik, ami a kiagyalói szerint arra szolgál, hogy a szociális segélyeket ne lehessen tetszőlegesen felhasználni. Hogy az érintettek ne költhessék italra, cigarettára, félkarú rablóra, uzsorára. Mert hisz' ez a mi pénzünk, az adófizetőké, és ezért jogunk van megmondani, mire szánjuk. A monoki polgármester ötlete nyomán tavaly ősztől több településen - sokak szerint alkotmánysértő módon - bevezetett szociális kártya nemcsak az adófizető polgárok széles körének tetszését nyerte el, hanem - ettől nem függetlenül - a politikai pártok zömének támogatását is élvezi. Pedig, mint a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom alapítóinak cikkéből kiderül, alig 60-65 ezer ember (fejenként pár tízezer forintos) segélyéről van szó, ami elenyésző része a költségvetési kifizetéseknek (Az antiszociális kártya; Népszabadság, 2010. január 20.).