Most egyes szám első személyes leszek. K. Dezső csöndben figyel.
Vizelet, köpet, vér (jó vénája van), EKG, vérgáz. Vizsgálatok megvannak. Negyed nyolc. Az első reggel a Kékesen. Jöhet a reggeli. De nem jön. A nyakam minden levegővételre nyilall, veszettül, alig tudok levegőt venni. Anyámat hívom, A-t, lányomat, fiamat, két zihálás között, szóban, ez mindig segít, most nem. Mi van velem? Ki kell mennem a nővérszobába, de járni is alig bírok. Betegtársak a folyosón jönnek-mennek, nem látványosság egy botorkáló beteg. Merthogy az vagyok, már betegen jöttem, nem kellett volna. De most volt hely. Nem kapok levegőt, csináljanak valamit. Leülök, és innentől nincs megállás. Hívják a főorvost. Lélegezzen mélyeket!, ha tudnék. Ventilál, mert ventilál! Valami ilyesmit hallok, a főorvos dühös. Pszichésen éli meg!, hát hogy a francba másképp? Persze, pszichésen szúr a nyakam, pszichésen taglóz le, mint egy disznót, minden lélegzetvétel. Oxigénpalack, lidokain a vérbe, vállba. Itt fáj? A főorvos úr dühös, ilyen még nem fordult vele elő, velem se. Kérdez, rólam, hogy elterelje a figyelmem, a kis ravasz, magamról. Hogy fulladok. Beállhat a légzőgörcs, a nővér szíves szóbeli közlése, persze rögtön jobban leszek. Nyafog. Nem nyafognék, csak ne legyen késő. Azért, mert fogom a kezét, és anyámat emlegetem, azért még ne mondjon ilyeneket. Igenis, jól bírom a fájdalmat. De ez már a küszöbön, az enyémen, túl van. Küszöbén a testnek, sírvafakadáskor jajba kezd az ember. Ilyenek persze csak most jutnak eszembe, akkor semmi. A semmi. Ülök görnyedten, és kapkodom a levegőt. Verejtékezik, ez nem jó, én itt nem tudok megfelelni. Betolom a szobájába, azt már nem. Kerekes székbe nem ülök. Bevánszorgok a szobába, betegtársak jönnek-mennek. Nővér gurítja utánam az oxigénpalackot, utánam az ózonvíz. Bejön a főorvos asszony, ő megmondta, menjek le Mátraházára, amikor felvett. A vécéig is alig tudok. Felhozzák az ebédet (eddmegleves pirított kenyérrel, "vadas", a kedvencem, mit akarok még?), desszertnek infúzió. A nővér vízhajtót kever. Keserű. Öblítse le, vizet hoz. Pohár sör nem volna? Fantasztikus a humorom. Csirijó, emelem a légző- (nem lélegeztető!) készüléket, úgy szippantom ki a kapszulaport. A jópofa mögött halálra rémült koponya. Az oxigénpalackot itt hagyták, lélegzek magaslaton levegőt. Behozzák a vacsorát (felvágott, kis vaj, pirospaprika-szelet). Gyümölcslevem elfogyott, a folyosón nagy fémtartályban tea. Van benne bróm? Nem mindegy magának? Bejön az éjszakás nővér, tízkor megmérem a vérnyomását, és beinjekciózom. Azt minek. Fájdalomcsillapító. Akkor megint seggbe szúrnak. A folyosón nagy a forgalom, a betegtársak indulnak Kányai Uram Fogadójába, szerda van, zenés-táncos est. Két lassú, egy gyors, három lassú. Nem megengedett, de nem tiltott. Én meg itt keresem a megfelelő fekvési pózt, nem találom, és várom a következő szurit. Az ágyon ülve alszom el, fejemet szépen lehajtva a fotel tetejére, félóránként fel-felriadok.
Reggel a szobám búcsújáró hely lesz. Takarítónő. Nővér. Csodálkozik, hogy még itt vagyok, nem Mátraházán. Oda kellett volna egyből küldeni. A főorvos asszony. Érez mellkasi fájdalmat? Nem. Pedig dehogynem. De nem akarok Mátraházára menni. A főorvos úr. Mi nem vagyunk ilyesmire felkészülve, levisszük Mátraházára. Magas a fehérvérsejtszáma, maga fiatal ember, élnie kell. Nafene. Ott kigyógyítják, kitenyésztik a köpetet. (Már bocsánat.) A reggelit még megeszem. Körözött, zsemle, fél paradicsom. A másik fele Mátraházán vár. Nővér be, biztos a magaslati levegő hozta ki magából. A mit? Köpni kell. Már megint itt van a gyógyszerelem. Nyugtató, gyulladásgátló, rohamoldó. Maga magas, és a vénája is szép. Legalább nekem a vénám szép. A tegnapi kudarc után, óh, egy kis bók. Vár a kocsi. A férfi, aki hegyre ment föl, és lehozzák.
Mátraháza. Ez kórház, nem szanatórium. Kapok egy piros csuklószalagot. Mátrai Gyógyintézet, Bronchológia, 114/1 (ez vagyok én), M. háza Ha eltévednék. Ha nem találnám a szobám. Ha nem találnám magam. Az ajtónál egy idős bácsi fekszik, zöld maszkja lecsúszva. Elviszik, ha megjön a mentő. Ambuláns. Kórházból hozták. A bácsi holmija összecsomagolva. A szoba egy nagy teraszra nyílik, ez jó. Havazik, ez is. Mikor visszamegyek, a bácsi éppen a mosdóba vizel, visszafekszik. Segíthetek? Mond valamit, nem értem. Kimegyek a nővérekhez, a bácsi akar valamit. Talán szomjas. Visszamegyek, a bácsi száll le az ágyról. Ne ide pisiljen, ugyan, miért ne. Pohár, mondja, telipakolt szatyrából kiveszek egy nagy fehér műanyag poharat. Abba hugyozik, aztán beleönti a mosdókagylóba, remeg a keze. Bejön a nővér, a főorvos vár. Úgy néz ki a tüdeje, mint egy nyolcvanévesé. A légzéslelete katasztrofális. Mutassa a zárójelentéseit. Mutatom. Ezektől nem lettem okosabb. Megvizsgáljuk, megfigyeljük, gyógyítjuk, aztán meglátjuk. Mutatja a röntgenen. Itt és itt. Nem tüdőgyulladás. Kilyukadt egy léghólyag. De ez nem számít. Elmehetek. Az örömhírt a nővérre bízta, aki, miközben kiosztja a műanyag köpettányérkát (nincs bocsánat) és vizeletpohárkát, közli, reggel hétkor tüdőtükrözés. Olvassam el, itt írjam alá. Ez egy kórház, hová kerültem, bele, a vérkeringésbe, a belébe. Odalent (mert van lejjebb is) azt hiszik, pihenek, üdülök a szanatóriumban, szaniboy. Behozzák a vacsorát. Kakaós tej, kenyér, kis vaj. A fólián felirat: uj N (értsd: új beteg, Normál étkezés). A kakaós tejet a bácsinak adnám. Ebédet se kapott. Sűrűn ránéznek, ez rosszat jelent. Eláll a havazás, ez is. A bácsi álmában valami Margitot emleget. Fel-felkel, iszik a nagy fehér műanyag pohárból, amibe az előbb pisilt. Hiába mondom, hogy ne, hogy nincs benne víz. Keresek egy másik poharat, de nem kér. Meleg. Kérdezem a nővért, ihat-e a bácsi kakaós tejet. Ebédet se kapott. Kekszet se kért, pedig van neki. Tulajdonképpen ő már itt sincs. Nincs a létszámban. A nevét is levették az ágyáról, neve sincs, az enyémet most rakták ki. Felhúzom a cipőm, hogy kimenjek az erkélyre. A bácsi felül, keresi a kabátját, menne ő is. Egyszer én halok meg, egyszer a feleségem. Mondom, ne menjen sehova, nemsoká jön a mentő. De húzza a cipőjét, vécére kell mennem, szólok a nővérnek. Kerekes szék sehol, a nővér támogatja. Míg visszajönnek, szellőztetek. A finnyás. Jó, hogy itt van az öreg (öreg? és te? most öregedtél meg), nem foglalkozom annyit magammal. A holnapi tükrözéssel. Keresik a bácsi papírjait. 84 éves. Mint a tüdőm. A bácsi visszajön, pénztárcát nyom a kezembe. Laci (megjegyezte a nevem), tegye be a kabátomba. Mondom, jó hangosan, a nővérnek is, hogy lássa: A barna kabátjába tettem! Mentősök jönnek, elviszik. Azt hiszi, haza. Vissza a hatvani kórházba.
A mosdón itt marad nagy fehér műanyag pohara.
