Megváltoztak idén a személyi jövedelemadó kulcsai és progresszivitása. Sok közepes jövedelmű ember már nem a legfelső adókulcs alapján fizet adót, és ezért nő a nettó fizetése. A kormány tervezete szerint jövőre még jobban kitolódna a felső adókulcs határa, egészen 15 millió forintig. Ez az elképzelés már közel áll az egykulcsos adóhoz, amit korábban több ellenzéki párt is megpendített. Érveik szinte kizárólag az igazságosság körül forognak. De mi a helyzet a hatékonysággal? Vajon milyen adórendszerben minimalizálható a társadalmi veszteség?
A kérdés pompásan hangzik: de mi az, hogy társadalmi veszteség? A beszedett adó nem lehet az, hiszen azt a kormányzat hasznosan (vagy kevésbé hasznosan) felhasználja. Nos, a társadalmi veszteség az a jövedelem, ami meg sem termelődik. A hatékonyság szempontjából tehát nem az a kérdés, hogy hogyan osztják el, hanem hogy mekkora a torta.
A nem megtermelődő jövedelem fogalma azt az ismert jelenséget takarja, hogy az alacsonyabb nettó bér miatt az emberek kevesebbet dolgoznak. Gondoljunk például arra a rövidáru-kiskereskedőre, akinek döntenie kell arról, hogy milyen hosszan tartsa nyitva üzletét. Meglehet, 0 százalékos adókulcs mellett 9-től 7-ig tartana nyitva, 30 százalékos adókulcs mellett viszont már ötkor bezár. A magasabb adókulcs társadalmi költsége az a jövedelem, ami 5 és 7 között jönne létre: a GDP-nek ez a része meg sem termelődik. A boltosunk nem teszi zsebre, de a kormányzat sem oszthatja szét a belőle befolyó adókat. Nyilvánvaló, hogy ebben a példában kívánatos a hosszabb nyitva tartás: kereskedőnk önként keccsöl tovább a boltjában, ha ennek gyümölcseiből elég nagy mértékben részesül.
Ha társadalmunk csak ebből a kiskereskedőből és az államból állna, könnyen kiszámolhatnánk az optimális adószerkezetet. A GDP akkor lesz maximális, ha a bolt 7-ig van nyitva. Amikor rőfösünk a hosszabb nyitva tartásról dönt, akkor a két esti órában keletkező nettó jövedelmét veti össze az alternatíva - mondjuk a mozilátogatás - élvezeti értékével. Döntése ezért csak attól függ, hogy az 5 és 7 között keletkező jövedelem után mekkora adót fizet, attól nem, hogy az első nyolc óra munkáját mennyi adó terheli. Ezért az optimális adózás egyszerű: az állam magas kulccsal adóztatja meg az első 8 óra alatt keletkező jövedelmet (mondjuk 30 százalékkal), e fölött viszont 0 adókulcsot vet ki, hogy minél nagyobb legyen a GDP.
Eme egyszerű példából az a következtetés adódik, hogy az optimális adó degresszív: az adókulcs alacsonyabb jövedelmek mellett magas, egy idő után pedig alacsony lesz. Kérdés persze az eredmény általánossága. Hisz társadalmunkban sok különböző ember is tevékenykedhet.
"vatosan bővítsük tehát kettőre ritkásan lakott társadalmunk taglétszámát: bevándorló érkezik, és rögvest nyit egy bankot, amivel egy óra alatt éppen kétszer annyit keres, mint szatócsunk. Nyilvánvaló: ő magasabb jövedelemszintnél kezd el azon gondolkodni, hogy tovább tartson-e nyitva. Ezért az ő egyéni optimális adósávjai eltérnek a kereskedőétől. Ez az ellentmondás csak fokozódik, ahogy nő a polgárok száma. A fenti levezetés fő tanulsága viszont megmarad: az optimális adókulcs mondjuk egymillió forintnál attól függ, hogy hány ember erőfeszítését befolyásolja az adott adókulcs, és hányan lesznek olyanok, akik biztosan többet fognak keresni ennél, és ezért nem lesz rájuk hatással. Az adókulcsok optimális progresszivitása éppen ezért a különböző jövedelemtermelő képességű emberek eloszlásától függ. Az a logikai eredmény azonban megmarad, hogy nem érdemes túl magas adókulcsot alkalmazni a nagyon magas jövedelműek esetében. Sőt, sok esetben a degresszív adózás az optimális; a nagyon magas jövedelmeknél célszerűbb alacsonyabb adókulcsot alkalmazni, mint az alacsonyabbaknál. Érdekes következtetés az is, hogy sok esetben az olyan egykulcsos adó áll közel az optimálishoz, amiből mindenki visszakap egy rögzített összeget (ez például a minimálbér adómentességét jelentheti). Ez fontos elméleti érv az egykulcsos adó mellett.
A fentiekből adódhat néhány további, valóban hajmeresztő következtetés is. Ha a különböző típusú emberek esetében eltérő az optimális adószerkezet, érdemes differenciálni közöttük az adóhivatal számára is megfigyelhető jellemzőik alapján. Erre van is példa: a családos emberek gyakran alacsonyabb adókulcs szerint adóznak, mint az egyedülállók. Ám a szigorú logika ennél is tovább menne. Mivel a nők munkavállalását erősebben befolyásolja a nettó jövedelmük, náluk alacsonyabb adókulcsokat lenne érdemes alkalmazni, mint a férfiaknál. Sőt. Mivel az is kimutatható, hogy a magasabb emberek átlagosan jobban keresnek, optimális volna őket jobban megadóztatni.
E példákból jól látszik: az optimális adózás elméletének néhány következtetése morálisan és politikailag elfogadhatatlan. Egy demokratikus társadalomban a különböző testmagasságú emberek nem szembesülhetnek különböző adókulcsokkal, és a különösen gazdagok újabb ezer dollárjuk után nem fizethetnek kevesebb adót, mint a középosztálybeliek. Más következtetések azonban egyre inkább megvalósulnak a gyakorlatban is. A kiugró jövedelmekre kivetett, még a nyolcvanas években is kiugró adókulcsok a legtöbb fejlett országban érezhetően csökkentek. Az egykulcsos adó is számos országban előretört.
Az egyszerű elméletnek persze szigorú korlátai vannak. Az egyik például az, hogy empirikusan nem tűnik nagynak az adókulcsok munkakedvre gyakorolt hatása (lásd: Az Egy Adókulcs legendája, Magyar Narancs, 2006. április 6.). A másik, hogy e modellek nem kezelik például az adócsalást. (Jóllehet a nagyon magas adókulcsok az adócsalást is bátorítják - vagyis ez az érv is inkább a laposabb, egyszerűbb adórendszerek mellett szól.) És végül, de nem utolsósorban: az újraelosztás általában sokkal fontosabb szerepet játszik az adózásról szóló döntésekben, mint a hatékonyság. Ami nem is csoda: az optimális adózás kutatói sehol nem alkotják a szavazók többségét.
(Az íráshoz felhasználtam Gregory Mankiw és szerzőtársai az optimális adózásról szóló, a Journal of Economic Perspectives 2009/4. számában megjelent cikkét.)
