Egotrip

Tévelyegni, akárcsak tévedni emberi dolog, de nem csak emberi. Az állatok is képesek botladozni, melléfogni, nyilvánvaló érdekeik ellen cselekedni, egyszóval letérni a boldogulásukhoz vezető legrövidebb útról. Mindezt azonban sohasem a legjobb belátásuk ellenére teszik. Az alapos megfontolás után, tudatosan elkövetett ostobaság monopóliumát az ember tartja a kezében. A tudatos tévelygés (akrázia) szabadsága olyan luxusnak tűnik, amelyet még a mindenható Isten sem engedhet meg magának: az ő élete per definitionem jó, ehhez tehát nem vezet semmilyen út, amelyről le lehetne térni.

Ha már évek óta eurónk volna, akkor is tenger bajunk volna. Akkor is csak nagyon szűköcskén volna külföldi hitel (Szlovákia se dúskál), a globális kereslet visszaesésének jövedelemcsökkentő, munkanélküliséget növelő hatása se lenne sokkal kisebb, és mindezek együtt akkor is sok adósnak okoznának fizetési nehézségeket. De nem volna árfolyamprobléma, és így a rémhírterjesztésben utazók sem riogathatnának bennünket valutaválsággal. Ám forintunk van, a tőkecsapok elzáródása egyben árfolyamzuhanással és több bizonytalansággal jár, amitől még kevésbé vagyunk vonzóak a befektetők számára. Ha ebben a helyzetben a pánikkeltők kellő hatékonysággal keltik a pánikot, akár még tényleg lehet devizaválság is, amihez képest - ebben az egyben van igazuk - a mai válságunk kismiska.

Az 1970-es években a matematikai folklórban viharos sebességgel elterjedt egy feladat, amely egy nagy amerikai tévévetélkedőbe is megtalálta az útját (és később egy magyarba is). A vetélkedőben a feladat így jelent meg: a kvíz győztesét három ajtó elé vezették, amelyek közül egy mögött egy igen értékes nyeremény volt, a másik kettő mögött lényegében semmi. Miután a győztes kiválasztott egy ajtót, a játékvezető még nem nyitotta azt ki, hanem ezt mondta: "Mindnyájan tudjuk, hogy a másik két ajtó közül legalább az egyik mögött nincs a nagy nyeremény. Nos, én most kinyitom az egyiket." Ezután kinyitotta az egyik ajtót, és mindenki láthatta, hogy a nagy nyeremény valóban nem ott van. Majd a játékvezető így szólt: "Kedves játékos, ha úgy érzi, most még meggondolhatja magát, és választhatja a másik ajtót." A millió dolláros kérdés: Ön, kedves Olvasó, váltana-e a játékos helyében, vagy sem?

A jobboldali médiát bejárta a hír, hogy az IMF-hitelt garantáló nemzeti vagyon része Szent István koronája is. Ha bukunk, azt is viszik a hitelezők! A hangsúlyok különbözőek voltak: a Heti Válasz a címben felvetett kérdésre a cikk szövegében rácáfol, míg Végvári József dr. Posta Imre blogjában publikált, Dominique Strauss-Kahnhoz címzett, "Hé zsidó!" felütéssel kezdődő nyílt levele tömören, pontosan fogalmaz: "Sátán, el a kezekkel a Szent Koronától!!"

Ha a káposztapiacon az eladók több káposztát akarnak eladni, mint amennyit a vevők az eredeti áron hajlandók megvenni, akkor előbbiek szándékai csak úgy teljesülhetnek, ha csökkentik a kínált káposzta árát. E tekintetben a forint nem különbözik a káposztától; gyengélkedése annak tudható be, hogy többet akarnak forintról devizára váltani, mint fordítva. Szemben a médiában elhangzó és a pánikhangulatot gyakran fokozó magyarázatokkal csak ennyi, ami biztos. A pénzt ide-oda váltani szándékozók sokan vannak, és amúgy sem látunk a fejükbe, így viselkedésük okait csak találgatjuk. Szakmai tudásunk, korábbi tapasztalataink persze sokat segítenek, de azért óvakodjanak azoktól, akik tudni vélik, hogy milyen azonnali és radikális intézkedésekkel lehetne egyik napról a másikra megváltoztatni a devizapiaci hangulatot. Pete Péter

A jó magyarok utálják az adósságot. A kormányok által felhalmozott államadósságot kifejezetten. Erről hajlamosak úgy gondolkodni, mint amihez semmi közük, de legalábbis az volna az igazságos, ha nem volna. A régi rendszerből örököltet azért utálják, mert azt a kommunisták maguknak vették fel, az azóta keletkezetteket meg.... jórészt ugyanezért. De azt is utálják, amit lakásra meg LCD tévére maguk mint lakosság vettek fel, mert az is csak az erőszakos bankok miatt van. Sokan osztják azt is, hogy az adósság minden gazdasági baj végső okozója, és hogy ha nem volna adósság, akkor már a Kánaán küszöbén állnánk.

Úgy látszik, túl sok katasztrófafilmet néztünk már életünkben, és ezért tudjuk ilyen egykedvűen szemlélni az országunkat fenyegető krízist. Pedig többségünk életében, mondjuk az utóbbi hatvan évben, kevésszer használták velünk kapcsolatban az államcsőd formulát. Az 1946-os forintstabilizációt követően kétszer volt vészesen közel országunk ilyesmihez: 1982-ben, éppen mielőtt beléptünk az IMF-be, és 1994/95 fordulóján, a Bokros-csomag közvetlen kiváltó okaként.

Az ENSZ 2001 nyarán világkonferenciát rendezett a rasszizmusról. A kormányküldöttségek tanácskozását a civil szervezetek fóruma előzte meg, a Magyar Helsinki Bizottság két fővel képviseltette magát. K.-nak magáncéljai is voltak az utazással: a rokonaival akart találkozni Dél-Afrikában. Csakhogy nem tudott róluk semmit.

Különös krimi lenne az olyan, amelyben a detektív maga a gyilkos. Márpedig éppen egy ilyen krimi főszereplőjének érezheti magát az, aki jobb belátása ellenére, tudatosan elkövetett őrültsége vagy ostobasága ügyében nyomoz. Ellentétben a bűnös és a bűnüldöző személyét világosan elkülönítő szokásos történetekkel, itt első ránézésre értelmetlennek tűnik minden vizsgálódás. Furcsán hatna például, ha detektív tettesünk meg akarná állapítani a saját alibijét, kérdvén, "hol voltam tettem elkövetésének idején?".

Vörös szőnyegen ereszkednek alá, ünnepi alkalomhoz ünnepi hely. "Csak legyen hely" - a Koma aggódik, hogy itt van a fél város, mert olvasták a Narancsban Babiczky Tibor írását: "Jelenleg a legjobb hely Budapesten."

A jelenlegi gazdasági válságért sokan hibáztatják a politikusokat, a közgazdászokat, a bankárokat, a befektetőket, és mindenkit, akire csak rá lehet húzni a vizes lepedőt. Holott egyáltalán nem biztos, hogy bármelyikük is komolyan kárhoztatható lenne. Ez a krízis abban különbözik az utóbbi évtizedek menetrendszerűen ismétlődő válságaitól, hogy fő oka egy alapvetően új jelenség. A jelzáloghitelek bedőlése csak mellékes ok, bármi más tőzsdei buborék, mondjuk az internetlufi kipukkadása is ugyanezt okozta volna, ha éppen most történik. Márpedig tőzsdei buborékok, igen méretesek is, a dolog pszichológiai természetéből adódóan időről időre előfordulnak, és ez a jövőben is így lesz.

"Henry nem akarta beismerni, hogy rossz formában van, nem akarta elszomorítani az öreget. Ismét egy meccsről volt szó." (Klas Östergren: Dzsentlmenek) Nagyjából tízéves lehettem, amikor Sz. grófnő kijelentette apámnak, hogy én egy "igazi dzsentlmen" vagyok. Rá is szolgáltam a kitüntető jelzőre, mert ahányszor csak találkoztunk, mindig előre köszöntem, és ha egyszerre értünk oda, kinyitottam előtte a házunk kapuját. Szerintem akkoriban lerítt rólam, hogy mindenkinek előre köszönök és kinyitom a kaput, még úgy is, ha épp ki van törve a nagy üvegtábla, és én egyébként csak átugranék a helyén. A grófnőtől azért különösen jólesett a jelző, pláne, mert még a kovbojfilmek szinkronjánál is angolosabban mondta: dzsentlmen.

"Egy-egy felfedezett sporttehetségnek 'megfogására' az egyesületek valóságos hajszát indítanak. Koncessziókkal, ígéretekkel valósággal elkábítják az illető tehetséget. Egyik egyesület túllicitálja a másikat, csakhogy elhalásszák egymás orra elől a sportnak jövendő 'star'-ját. (...) A 'kiváló sportférfiú' pedig fitymálva fogadja mindezt. Úgy jár-kel közöttünk, mint a Nap, a mely körül az egész sportvilágnak forognia kell. Ezeknek a sportsmaneknek legtalálóbb elnevezése: sportprimadonna."

Ein Blick auf den anonymen "Rückblick": K.-t még a gimnáziumban bűvölte el a Széchenyi-mű eredeti címe, pedig akkor még nem is tudott németül. De a fülében benne maradt a négy egymást követő zárhang vészjósló pattogása.