Magyarországon a modern sportok többsége külföldi kölcsönzés eredményeképpen jelent meg, s a velük együtt érkező szakkifejezések is mélyen beépültek a magyar szókészletbe. A sportolók a legtermészetesebb módon átvették ezeket, ám szinte azonnal megjelent a magyar szaknyelv létrehozásának igénye is. A magyarítók többsége aktív testgyakorló volt, s bár szakmaiságuk inkább a sport, semmint a nyelvészet oldaláról jelentkezett, ügyszeretetük és találékonyságuk így is megtermette a maga ízletes gyümölcseit. Csakhogy régi szótárakat lapozgatva lépten-nyomon az az érzésünk támad, hogy éppen a leghúsosabb, legzamatosabb darabok mentek veszendőbe az idők során. Hogy miért? Nos, nyilván az egyszerűség, a közérthetőség követelményének volt döntő szerepe abban, hogy egyes szavakat kirostált, másokat megrögzített a nyelvhasználat. S ahol az idegen szót régies magyar kifejezés volt hivatott helyettesíteni, ez könnyen áldozatul eshetett az általános "korszerűsödésnek".
A torna teljes egészében német szaknyelvének magyarításában Zimányi József (Testgyakorlattan, 1863) számított úttörőnek. ' próbálta először törzsökös magyar megfelelőjét adni a voltigeur, illetve Turner szavaknak. Az általa ajánlott szököncben ott a zseni szikrája, talán meg sem érdemeltük - a feledés lett osztályrésze. Matolay Elek (Tornazsebkönyv, 1869) még nagyobb igénnyel dolgozott a magyar tornanyelv megalkotásán, de az ő megoldásai közül is kevesen élték túl az elmúlt öt emberöltőt. Már a következő generáció meghatározó tornászai, Maurer János és Zsingor Mihály (Magyar és német tornaszótár, 1889) "felülbírálták" néhány nyelvi leleményét. Így lett pl. a Matolay-féle tornanagyból művezető (ma: előtornász, edző), a gúzsperecből gúzsforgás, a rétesből csigavonal, a különös hangzású merev lóbálásból feszes lengés. A későbbi használat során koptak ki aztán az olyan, egykor kőkemény terminus technicusként működő, ma már bájosan naivnak tetsző kifejezések, mint pl. a boszorkányugrás, a guggugrás, az ingóramasz, a kaplanugrás, a majomkanyarlat, a nyiktámasz vagy a visszás macskaugrás.
Még több kecsesség jellemezte - szakterületének megfelelően - Turjay László műszavait, aki Nőnevelő tornászat címen tette közzé füzetét 1882-ben "szülék, tanítók és tanítónők számára". Az ekkor még döntően finom és művészi mozgások elsajátítását célzó hölgytorna gyakorlatai között a szerző lajstromán ott szerepeltek a dobbantó-, rezgő-, billegő-, csappanó- és alászökkenő lépések, a ringó-lépdelet, a szökkenő hármas lépés, valamint a kombinációban végrehajtandó ütenylépés, biccentő lépés, hármas lépdelet, skótszökkenés, szökkenő lépdelet, kettősskót-, mazurka- és galoppszökdelet ringó-futás közben.
Angol szakszavak kíséretében jelent meg Magyarországon az atlétika az 1870-es években. Meghonosítója, Esterházy Miksa gróf, alias Viator 1875-ben kiadott Gyalogolási kalauzában már a magyar szakzsargon megalapozására is kísérletet tett. Az általa kínált szavak nagyobb része azonban - pl. érkező pont, nyerőpont (cél), gyaloglár (atléta), idomár (edző), szakember (profi) - ugyancsak elenyészett. Az atlétikával együtt érkező ökölvívás esetében különösen jól megfigyelhető, hogy a zsargon megváltozását a stílus átalakulása is okozhatja. Egészen jól értjük a W. G. Wallner, a BTC amerikai boksztrénere által 1911-ben megalkotott első "boxolási nomenclatura" némely kifejezését - fejbökés (fejelés), lapulás (elhajlás) -, de már a szövő modor (weaving style) megjelölés csak akkor nyer értelmet, ha tudjuk, hogy ekkor a boksz még valóban "az önvédelem nemes művészete" volt, s a védekező fél a kettős fedezék helyett alkarjait maga előtt tartva s motollaként forgatva mintegy a szövés mozdulatait utánozta, hogy alkalomadtán a fejére irányuló csapást - a vívóhoz hasonlóan - oldalirányba térítse ki.
Ugyancsak az idegen sportnyelv magyarra való átültetését tűzte ki célul az Országos Magyar Vadászati Védegylet, mely 1882-ben pályázatot írt ki vadászati műszótár megírására. A cél, hogy "a vadászaink jelentékeny része által szaknyelvül elfogadott német nyelv behatása alatt" álló vadászati műnyelvünk végre felemelkedjék "ama magaslatra és fejlettségre, a mely a nemzeti és hazafias szempontból óhajtandó lenne", s hogy "az idegen fattyuhajtások nyelvünkből kiküszöböltessenek s az egyes fogalmak magyar kifejezést nyerjenek". Hönig István pályaműve - az egyetlen, amely beérkezett - pompás volt a maga nemében: összesen közel kétezer magyar és német tételt közölt az egyes vadak külsejét, szokásait, viselkedését, tevékenységét leíró műszavaknak, valamint a tenyésztés és a vadvédelem, illetve a vadászati felszerelések, segédeszközök, módszerek szakkifejezéseinek köréből, s ízes vadászmondásokat is lajstromba vett. Szó sincs azonban arról, hogy újítóként lépett volna föl. Sőt éppen a régi, már-már feledésre ítélt szakkifejezések és tájszavak becsületét kívánta helyreállítani - mintegy felszabadítván a hagyományos vadászati szókincset a német nyelv zsarnoksága alól.
Az ily módon "restaurált", 1889-ben kiadott zsargon szerint a jó magyari vadászat a következőképpen zajlott. Megjelent először is a vadász - aki lehetett egyszerű kocapuskás, vasárnapi puskás (ügyetlen vadász), pecsenye-vadász (ő eladásra dolgozott), tolvajpuskás vagy vadorv (ki olykor a csapdázás nemtelen eszközéhez folyamodott), kapzsi vadász (aki türelmetlenül a társa puskája felé tartó vadra lőtt) vagy közönséges cenk (vadásztanonc) -, s vállra vette fegyverét. Tarsolyában már ott lapult a portülök (lőporszaru), valamint a különb s különbféle golyóbisok - úgymint kásagöbecs, göbecs (apróbb s nagyobb sörétek), abráncs, fickó, futó, szatyma (közepes lövedékek), illetve golyó (mely nagyvadra járt). Miután így felszerelte magát, megindult a csepesz, cseplye, csepőte (bokros vadászterület) irányába. Vele tartott a falkár (vezérhajtó), valamint a sinkoránkutya (kopó - chien courrant) és a borzeb vagy lőcslábú (tacskó), kiknek vérében volt a nyomisme (nyomolvasás tudománya). Előfordult, hogy beérte bokrászással (cserjéről cserjére járva nyúlra, fogolyra, fürjre ment), s ha kutyája elnyiffantotta magát (friss nyomot észlelve jelzett), már emelte is puskáját. Persze szívesebben indult nemesebb vadra; prédája lehetett csajhos (dagonyázástól sáros rőtvad), poszka (hitvány rőtvad), erdei (vaddisznó), sőt akár medve is, mely esetben jól tette a vadász, ha dákosát (karra szíjazható, medveölő gerelyét) is magával vitte. A kiszemelt területen - ha a szükség megkívánta - csalpaizsot, csalvértet (lemezből vagy gallyakból készült álcát) öltött, s rémhálóval (terelőhálóval) irányította a vadat puskája elé. Azután a célba vett vad állása szerint homorlövést (a nemesebb testrészeket nem roncsoló lövést), esetleg keszeglövést (hosszanti átlövést) alkalmazott. Ha fegyvere nem hagyta cserben - nem cserszent, csettet sem mondott -, és sikerült nagyvadat ejtenie, kalapja mellé örömzöldet (diadalt jelző gallyacskát) tűzött a modern Nimród, s a lakoma mellett dicsőségének történeteivel is bőven traktálta barátait. Vadászbeszéd! - kacagtak erre ők.
