Győztesek és győztesek
A sportversenyek manapság egyszerre szolgálnak egyetemes és partikuláris célokat. Egyetemes érvényű mozzanat a kiváló emberi teljesítmények sportszerű körülmények között történő bemutatása, ami a sport eredeti és legfontosabb eszmei hagyományából fakad. Partikuláris jelentősége van ugyanakkor annak, hogy a sportolók révén az általuk képviselt és megjelenített közösségek is szimbolikus küzdelemre lépnek egymással. Ez már a sport járulékos jelensége, amelyet az utóbbi mintegy száz évben a pénz és a politikum beszivárgása rendkívüli mértékben fölerősített, s amelyet az olimpiai mozgalom világméretű elterjedése tett kézzelfoghatóvá.
A sportversenyeken született eredményeket e két eltérő szempont alapján különbözőképpen szoktuk értékelni. Minél inkább elkötelezettek vagyunk valamelyik résztvevő mellett, annál inkább megfeledkezünk a szó szoros értelmében vett sportszerűségről, s annál önzőbben fohászkodunk kedvenceink diadaláért. Hányszor és hányszor történt már meg, hogy bár láttuk és titokban el is ismertük, hogy erősebb, jobb, rátermettebb az ellenfél, mégis azt kívántuk, ha csak egy rút kis góllal is, a "mieink" győzzenek. Hiszen így mi magunk is részesülhettünk (volna) a dicsőségből, de legalábbis abból az örömből, hogy a közülünk való sportolót boldog győztesnek lássuk.
Létezik azonban az a kegyelmi állapot, amikor a személyes vagy kollektív érdekeltség nélkül (is), pusztán a sport iránti rajongástól hajtva valóban a legkiválóbb versenyző győzelméért szoríthatunk. S léteznek azok a sportolók, akik egy-egy generáció számára valósággal megtestesítik saját sportágukat. Számunkra ilyen Puskás, Balczó, Wichmann, Faragó, és a sor még hosszan volna folytatható. Ott vannak azután az egyetemes és örökérvényű bajnokok - mondjuk a kerékpáros Merckx, a kosárlabdázó Jordan vagy a rúdugró Bubka -, akik a maguk idejében egyszerűen igájukba hajtottak egy-egy sportágat, miközben, természetesen, hiszen ez nem is lehetett másként, maguk is a leghűségesebben és legalázatosabban szolgálták azt. Az ilyen sportolók megdicsőülését még ellenfeleik is örömmel fogadják - éppen azért, mert bennük az adott sportág lényege jelenik meg, s az ő győzelmük egyszersmind a sport győzelmét is jelenti. A korszakos sportemberek diadalai az egész sportszerető közönség ünnepei voltak, s még ritka bukásaik láttán is mindenki megemeli a kalapját.
Az óriásoknak ebbe a rendjébe tartozott Alekszandr Karelin is, aki több mint egy évtizeden át volt a szupernehézsúlyú birkózás egyeduralkodója. A róla szóló cikknek minden bizonnyal teste kolosszális arányainak leírásával kellene kezdődnie, tollam azonban gyenge ehhez. Hogy az olvasó mégis fogalmat alkothasson Karelin megjelenéséről, jó, ha tudja, hogy Tarzan, Superman és Terminator kiscsoportos óvodásnak tűnnének mellette. Félelmetes csontozata és izmai a gigászokat juttatták az ember eszébe, csúcsos koponyája, széles és előreugró pofacsontja, mélyen ülő szeme és hatalmas állkapcsa a történelem előtti időkből hozott üzenetet. Ellenfelei, ha a sorsolás Karelint hozta az útjukba, gyakran szőnyegre sem léptek, hogy a nagyobb bajt elkerüljék.
Szó, ami szó, volt mitől tartaniuk. Alekszandr Alekszandrovics már gyermekként sem volt mindennapi jelenség. 1967-ben született Szibéria fővárosában, Novoszibirszkben - közel 7 kilós testsúllyal. Szívesen járta az erdőt, együtt nőtt a vörösfenyőkkel, s 14 évesen birkózni kezdett. Utolsó vereségét 1987-ben szenvedte el a szovjet bajnokságban, ez többé nem fordult elő. Összesen 13-szor nyerte meg hazája bajnokságát, nemzetközi versenyen pedig egyáltalán nem talált legyőzőre: 1999-ig 3 olimpiai, 9 világbajnoki és 12 Európa-bajnoki címet szerzett. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy roppant testi ereje pompás birkózótudással párosult. A 130 kg-osok súlycsoportjában egyedül ő volt képes arra, hogy ellenfelét a szőnyegről felemelve a válla fölött nagy ívben eldobja. Számos riválisa, hogy életét mentse, ehelyett inkább a gyors és biztonságos vereséget választotta, és szinte magát fektette két vállra. Arról pedig, hogy valaki akár egyetlen pontot is szerezzen Karelin ellen, az utolsó néhány évben már szó sem lehetett.
Az idők során Karelin a Szovjetunió, majd Oroszország jelképévé vált: az őserő, a végtelen arányok, a diadal, a legyőzhetetlen hatalom szimbólumává. Hazájában mindezt hivatalos formában is elismerték. Több kitüntetést kapott, 1997-ben a pénzügyőrség ezredese lett, két évvel később a duma tagjává választották, ahol Putyin egyik kirakatembereként léptették fel. Később tudományos fokozatot is szerzett A fordított emelések elleni visszafogások végrehajtásának metodikája című kandidátusi értekezésével. Hiába volt azonban a számos dekórum, a tisztelői és áldozatai által reá ragasztott gúnynevek - "A szibériai medve", "A világ leggonoszabb embere", "A kísérlet" - mind rémítő külsejére utaltak.
2000-ben, a sydney-i olimpián Karelin negyedik győzelmére készült, amit azelőtt még egyetlen birkózónak sem sikerült elérnie. Az előmérkőzések során magabiztosan intézte el ellenfeleit, a döntőben pedig a véletlen egy kiemelkedő eredményekkel nem rendelkező, közepes tudású, de elszánt birkózót, az amerikai Rulon Gardnert sodorta az útjába.
Gardner kilencgyermekes wyomingi farmercsalád legkisebb gyermeke volt, akit lomha észjárása és kövérsége miatt sokat csúfoltak az iskolában. Mindezek a tulajdonságok versenyzőként is elkísérték Gardnert, akit inkább csak állóképessége és viszonylagos mozgékonysága emelt az átlag fölé. Különös képessége volt továbbá, hogy feltűnően erősen verejtékező testét bármikor holt tömeggé tudta változtatni. A mérkőzésen Gardner lényegében nem is próbált akciózni, csak Karelin fogásainak bontására ügyelt. Passzivitásáért a szőnyegelnök védekező pozícióba küldte, amit azonban Karelin a fogásból újra és újra kicsúszó Gardnerrel szemben nem tudott kihasználni, s ezért az ún. összekapaszkodásról szóló, akkor érvényben lévő - azóta méltán eltörölt - szabályok értelmében a védekező Gardner kapott pontot. Az olimpiai döntőt így, anélkül, hogy egyetlen valamirevaló birkózómozdulatot tett volna, az amerikai nyerte. Karelin pedig, miután kezet nyújtott ellenfelének, szívére tett kézzel, meghajolva köszönte meg a közönségnek a hosszú évek óta kapott buzdítást, lelépett a szőnyegről, s előzetes bejelentésének megfelelően befejezte pályafutását.
Hogyan teljesültek ebben az esetben a sport partikuláris és egyetemes funkciói? Nos, az orosz és az amerikai szurkolók hovatartozásuknak megfelelően fogadták az eredményt, maguk is mélyen átélték a katasztrófa és a diadal katarzisát. A sport egyetemes szempontjai felől nézve nyilvánvaló, hogy nem született ideális eredmény, hiszen a kimagasló felkészültség nem nyerte el méltó jutalmát. Gardner tehát nem érdemelte meg a győzelmet, ám kétségkívül rászolgált, hiszen a döntő mérkőzésen tudásának legjavát nyújtotta, élt a váratlanul felkínálkozó lehetőséggel, s ez az adott szabályok között elegendő volt a sikerhez. Ha mégis némi hiányérzetünk maradt, azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy ezúttal a sport egy másik alapvető tanulsága jutott érvényre: a győzelem esélye minden résztvevő előtt nyitva áll. S ha nem így volna, vajon beszélhetnénk-e sportról egyáltalán?
