A történet vége vagy kezdete
Csoszó Gabinak
"Két óra múlva kezdődik a tévében a választási közvetítés. Most ébredtem a késői polgári ebédet követő sziesztából. Megpróbálom magam feltüzelni, hogy a történetet, minden körülmény ellenére, elmeséljem. Feltüzelni magam, mint egy fatuskót a cserépkályhában."
Bőven benne vagyunk a horgászszezonban, de csak most megyek először horgászboltba. Az idén több csukára számítok, ezért elkelne már egy sebészcsipesz, ne azzal a piros nyelű kombinátfogóval kelljen kiimádkozni a horgot a csuka pengeéles szájából. De azért gondolni kell a keszegre is a hosszú szárú horgoknál, a pontyokra is a mézes etetőanyagnál, azt meg soha nem tudom megállni, hogy kicsi, ánizsízű habszivacs golyókat vegyek.
"Azon gondolkozom, író ember gondolhat-e másként a politikára, mint saját szellemi képződményének attribútumára, a szabadságra és szabadságvágyra."
Amint beléptem a horgászboltba, elég volt egyet szippantani az édeskés levegőből, az etetőanyagok minden horgászboltot belengő illatából, már lódult is az emlékezetem a hajnali párás vizek felé, ott álltam azonnal az összes, eddig meghorgászott tó és folyó partján, fák, füvek és bokrok között, ott, ahol minden egyértelmű, minden mozdulat egyfelé mutat, a felszerelés összeállításának gyomorizgató matatása felé, ahol egyetlen jelrendszer működik: te és a hal, te és a víz között, és ahol egyedül te hibázhatsz, mert a hal, bármennyire is küzd, mindig veled van. És ilyen, kissé álromantikus képfellegben semmi nem drága, mármint fölszerelésben, úgyis csak a végén derül ki, hogy már megint húsz kiló kecskehús árát hagytam a boltban.
"Azt mondják, minden szavazat számít. De ha jól belegondolok, a szavazáson kívül nincs erősebben érezhető gyakorlata a porszem-effektusnak. Nincs másik ennyire eszköztelen és csupasz megnyilvánulási forma. És ha számít is minden szavazat, jól tudod, a tiéd önmagában nem, csak a többiekével együtt számít, s akkor ez, a dolgok pillanatnyi állását nézve, az egyetlen olyan kollektív élményrendszer, amibe szabadságvágyad még enged belemenni. Pedig eddig úgy gondoltad, nincs annál pimaszabbul demokratizáló kiszolgáltatottság, mint hogy kimondott szavaknak üljél föl, de most kiderült, mégis van, a szótalan morália."
Eddig ugyan nem gondoltam rá, de most a pénztárnál mégis, nem hittem volna, egy horgászboltban megszakadhat az ember szíve.
Ott állt egy kisfiú mellettem, nem hasonlított ugyan rám, mármint gyerekkori magamra, de mégis volt valami, ahogy ott állt teljesen fehér bőrrel, iskola után, furcsán lenyírt hajjal, arcán végtelen szelídség, szemében okos kis vibrálás és a mégis visszafogottság, tud ő mindenről, de olyan nehéz kimondani, öltözete szegényes, de tiszta, a két kicsi rózsaszín gallér szépen rásimulva a mellényre, arca a legfinomabb gyermeki arc, amitől egyszerűen összeroppanok, mert látom ezt a védtelen szelídséget, amivel apró, törékeny fizikuma bele van vetve ebbe a rohadtul komoly világba, amiről tudjuk, milyen, és itt áll egyszer csak ez a kisgyerek a sok eszement mamlasz között, akik egyetlen vonásukban sem emlékeztetnek már a hajdanvolt kisgyerekre, és ez a kisfiú most ott állva apró fehér kezeiben szorongat egy kétszázast, s talán mintha bocsánatot kérne, azt mondja halkan, kérek szépen négy méter damilt.
"Bármi legyen is (bár ne legyen) a választások eredménye, most aztán megtanulhattad, a történelemnek dehogyis van vége, az agyak dehogyis konvergálnak az ideákba foglalt emberi agy felé, sőt naponta harcba indulnak a mindennapi betevő hülyeségükért, és amint látod, a demokrácia lehet ehhez is eszköz, és ott állsz a porszemeffektusoddal, és hiába számolsz, sehol az a személyes alternatíva, ami számodra akkor jött létre, amikor megszülettél."
Az árus nagyvonalúan egy papírzacskóra föltekert pár méter damilt, nem is mérte, nem volt már mérhető ára a kisfiú kérésének, és akkor láttam, a kisfiú pici szemei szüntelenül vibrálnak, kutatnak az üvegvitrinben, vajon mi fér még bele, és akkor egy pillanatra arra gondoltam, megveszem ennek a kisfiúnak az egész boltot, de rögtön bele is pirultam a szégyenbe, amit épp az a rohadt gondolkodás működtet, amivel a pénzen át birtokba veszszük a tárgyakat, és akkor ő egy egészen pici etetőkosarat kért, a huszonöt forintosat, aztán csak nézte tovább a vitrint, vékony törzsével jobbra-balra hajolt, a papírpénz a kezében tovább szorongott, mire lesz ő képes, ha maga a szelídség ilyen végtelen, és akkor az árus rászólt, mondjad tovább, áll a sor; a kisfiú vissza fölnézett a számára hegyként tolongó emberekre, s nyugalmát nem veszítve ennyit szólt halkan: Még gondolkodom.
