A képzet hatalma
Egy váratlan, nem kiszámítható módon előálló esemény talányos módon köti össze (avagy inkább választja el) az esemény előtti és utáni idő történetét. Ha eltévedünk egy erdőben, akkor megpróbálunk tájékozódni a Nap állása, a környező táj egyes jegyei, a fejünkben lévő homályos térkép és az addig megtett út emlékei alapján, és hol erre, hol arra a logikára hallgatva bolyongunk a rengetegben. Ám egyszer csak meglátunk egy útjelzést, amiről tudjuk, hogy célhoz vezet; ettől kezdve az útjelzésig vezető kóborlás visszatekintve egyszer csak egy útszakasszá válik - mely út egyetlen lényeges ismérve, hogy valahonnan valahová vezet. Az elveszettség szakaszának kétségeiről pedig azonnal elfelejtkezünk. A választás estéje is hasonló módon választja el a kampány és az eredmény értékelésének időszakát. Ám a választási eredmény létrejötte fölötti gondolkodás nem csupán viszonylag szokványos ismeretelméleti helyzetgyakorlat, hanem nehézsúlyú politikai kérdés is.
A tét ugyanis az, hogy mit gondolunk a szavazók két (vagy több) részének akaratáról és érzéseiről, arról, hogy e preferenciák milyen módon öltöttek testet, és hogy végül ezek alapján mi is lenne a teendője az új kormánynak. A kormányváltás okáról szóló egy-két "nagy narratíva" - melyek majd a szakértői elemzések, a politikai beszéd és a sajtó révén nyerik el végső formájukat mindannyiunk fejében - nem csak a Fidesz vezette kormány teljesítményéről, illetve bukásának okáról fog szólni, hanem az új kormány értékelésének is e történetek (inkább csak mondatok, kifejezések, metaforák) lesznek a kezdőpontjai. A kormányváltó történet létrehozása ezért már önmagában is politikai küzdelmet fog jelenteni - ami szokványos és helyénvaló dolog. Az alábbiakban e történet néhány kézenfekvő elemére, illetve a lehetséges komplikációkra hívom fel az Olvasó figyelmét.
Gondolatmenetünk alaptétele az, hogy a szavazási miértekkel kapcsolatos források hiányos volta miatt sose fogjuk megtudni, hogy miért, illetve hogyan alakult ki a vasárnapi eredmény. Egyes szociológiai összefüggések persze megmagyaráznak részkérdéseket. Viszonylag meggyőzőnek tűnik például az az elképzelés, hogy ezúttal a váratlanul felbukkanó pesti gyors lett a Fidesz nemezise. Vagy hogy a nyugati határ menti területek az orruk előtt levő, de elérhetetlen Kánaán sok évtizedes emléke okán egy darabig még nemigen fognak szocialista zászlók alatt gyülekezni. Vagy hogy egy-egy képviselőnek induló polgármester eredményén meglátszik, hogy mennyire kedvelik a helyiek. Lényeges szempont az is, hogy a magyar társadalom történetében még sosem fordult elő, hogy egy választási kampányt nagyszabású osztogatás és ennek még nagyszabásúbb kommunikációja előzte volna meg (mely faktor megítélésünk szerint önmagában kérdésessé tett bármilyen előzetes kalkulációt a választók preferenciáit illetően). Ezek és az ezekhez hasonló csekély számú összefüggések azonban nem adnak magyarázatot arra, hogy a szavazók nagy része milyen szempontok szerint alakította ki véleményét - hogy csak arra a kísértethajó módjára cirkáló, hol elsüllyedő, hol felbukkanó (netán közben véleményt váltó) százezrekre utaljunk, akik jó eséllyel juttathatták volna a törvényhozásba a Magyar Nemmondommeg Pártot.
Akárhogy is, mégiscsak születni fog egy-két nagyívű magyarázat a kormányváltás okáról, mely elgondolásokban szerepet kapnak majd a kimondott és kimondatlan kampányígéretek, illetve a fenyegetések. Azonban itt a legfontosabb az óvatosság. Ha szánnivaló az, amikor valaki csomagolásostul, egészben bekapja egy kampány ígéreteit (és világképét), annál két hatvánnyal szánalmasabb, ha egy nyertes párt azt gondolja: a kampányuk miatt történt az, ami történt. A hübrisz e sajátságos formáját az új kormány akkor kerülheti el, ha a választás utáni romeltakarítás során el tudja különíteni az olyan kampányígéreteket (víziókat, üzeneteket stb.), amelyek csak a nagy kapkodás hevében hangzottak el (és még ellenfeleik sem vették azokat komolyan), azoktól a kampányígéretektől (világképektől stb.), amelyek azért hangzottak el, mert nagyon sokan akarták hallani őket, és amit a hálás közönség serény ikszeléssel hálált meg a fülke magányában.
A kampányígéretekkel egy sorban szokás megemlékezni a kampány stílusáról. (A kampány durvasága fölötti álnok bégetésnek méltó párja a rókalelkű - ám alig leplezett farkasvigyorral előadott - "ássuk el a csatabárdot" keneteskedés: úgy tűnik, az új kormány máris tanult valamit a Fidesztől.) Valószínűleg helyesen okoskodik az, aki úgy véli: a kampány befolyásolta a választási eredményt. Ám a közhiedelemmel szemben úgy vélem, hogy a stílus a kampány történetének mindössze alfejezete, viszont a kampányfinanszírozás kérdése akár a kampánytörténet címe is lehetne. Ehhez idézzük fel azt, hogy a kampánycsendnek az az egyik értelme, hogy ne lehessen valami váratlan álhírrel megváltoztatni az emberek véleményét az utolsó pillanatban (mivel ezt a károkozást nem lehet pénzbüntetéssel, hétméteressel vagy békaügetéssel kompenzálni). Ugyanilyen alapon a vajpuha állagú kampányköltségvetési korlátok olyan játszmába szippantják a pártokat, amelynek egyetlen szabálya van: aki betartja a játékszabályt, az valószínűleg elveszti a játékot, és emiatt még külön büntetés is jár (a vesztes zálogba adja óráját, zsebkendőjét vagy székházát). Minthogy egy kampányban egy zseniális szlogen felét sem éri egy tízszer akkora mennyiségben megjelenített középszerű üzenetnek, így a kampány - bizonyos tartalmi feltételek teljesítése esetén - szinte kizárólag mennyiségi kérdés. (Még csak a tíz kitevőjét sem mernénk megsaccolni abban a számban, ami azt mondaná meg, hogy a pártok az engedélyezett kampánypénz hányszorosát költötték el.) Orbán Viktor karizmájának mértékegységei: adásidő, hirdetési felület, pártszolgálati média (party service media: esküvői fényképész). A fénysebességű áram korában a karizmatikus hatalomgyakorlás minimum kérdéses, más tekintetben viszont a demokráciákban - hírlapírói leleményként - karizmatikus vezetőnek azt a tömeghangulatot gerjesztő politikust szokás nevezni, akinek aurája politikai vitákban csiszolódik, és a szabad sajtó a kezéből eszik. Összefoglalva, a kormányváltás történetének kiemelkedő fontosságú eseménye az a tény, hogy a pártok jórészt ellenőrizetlen hazárdjátékba kényszerültek a kommunikációs versenyben, mely verseny egyik eredménye a hisztérikus hangulat lett. A kampányfinanszírozást szigorúan kell szabályozni, mert ilyen szerencséje nem lesz még egyszer az országnak.
