Az élet élterme
Az autó lassan, méltósággal és tahó módon fordult a belső udvarba. Az asszony félrerántotta a babakocsit, de a kislány a hirtelen mozdulattól felsírt benne. "A faszomat a hájas gengszterjibe", mondta anyuka, "az ilyenekbül kéne védőpajzsot húzni Irak köré".
De a férfi semmit nem hallott, csak a némán tátogó női halszájat látta, a kocsiban üvöltött a zene: "Nem vagyok én címerállat / növeszthetek hosszú lábat / de ha címerállat vónék / a címerbül ki-kilógnék...".
A férfi a parkoló előtti útszakaszon megállt, kikapcsolta a rádiót, kiszállt, rágyújtott egy cigarettára, a cigidobozt visszadobta a lehúzott ablakon. Kettőt szippantott. "Marika!", kiáltotta egy ablak felé. Újra slukkolt, majd egy kavicsba rúgott jókorát. A kavics nem repült el, beszorult a szandáltalp és a férfitalp közé. A férfi idegesen rázogatta a lábát, hatalmas, kerek hasa ide-oda dobálta az egyensúlyát. Végül a kő kiszállt, koppanva csapódott egy garázsajtónak. A garázsajtó kinyílt, egy öreg férfi dugta ki a fejét, intettek egymásnak, majd visszabújt. "Marika!", kiáltotta a férfi ismét, most már valamivel pattogósabban kiejtve a nevet, s jobb kezével egy szélárnyékos tölcsért képezett a hang irányítására. Félig bemászott a kocsi ablakán, bekapcsolta a rádiót, de sokkal kisebb hangerőre állítva, éppen csak duruzsolt. A férfi megkaparta a füle tövét, elmosolyodott, majd rákönyökölt a kocsija tetejére. "Mária", mondta ezúttal suttogva, szinte alig hallhatóan, reményt fűzve e dinamikai stratégiaváltáshoz. Egy pillanatra megmozdult a függöny a harmadikon, de csak a huzat. Egy másik ablakon kinézett egy nő tányértörölgetés közben. A férfi most nem kiabált, nézték egymást a tányértörölgetővel. A nő elgondolkodott, hogy ha ő lenne a Marika, már nyitná is ennek a jóképű középkorú férfinak az ajtót. A férfi is elgondolkodott, mi lenne, ha ennyire baszik rá Marika, fölmenne ehhez a törölgetős nőhöz, többet biztos nem várakoztatná. A férfi megrázta magát, fűbe lőtte a cigit, a nő visszahúzódott a tányérral, és a férfi elbődült: "Mari!" A másik háztömb ablakából lekiabált egy nő, aki mindig rendet teremt a téren, őrá mindig lehet számítani, mert mindig otthon van, nincs lába. "Az isten bassza meg már magát felnőtt létire, hogy itt kiabál a faszomba, húzzon innen a picsába, azt az anyjának üvöltözzön!" A nő nagy lélegzetet vett, és visszabújt odújába, a férfi nem szólt semmit, kicsit megbiccentette a fejét, jelezve, hogy bocsánat, de az egész a Mari hibája. A férfi megkereste az iménti kavicsot, hogy megdobja vele az ablakot. Behátrált a kővel, célzott, és jól meghajította. Elszámította magát. A mellette lévő lakás nyitott ablakán szállt be. Pár másodperc múlva nem az ablak mögül, de felsírt egy kisgyerek. A férfi úgy érezte, ő találta el. És ettől feneketlen méregre gerjedt: "Marika-a-a-a!" Nagyot csapott a kocsi tetejére, majd ismét behajolt az ablakon, teljes hangerőre csavarta a rádiót, és háromszor megnyomta a dudát, valami ritmikus jelet követve, két hosszú, egy rövid. A férfi az órájára nézett, magában pusmogva szidta a nőt; nem igaz, nem igaz, hogy nincs itthon, ilyenkor mindig itthon van. Egy öregasszony jelent meg Marika ablaka felett, másfeles pokrócot lógatott ki, és sovány, szikkadt karjával nagyokat rántott rajta. A férfi csak úgy prüszkölt az alászálló porfelhőben, nem győzte magáról söprögetni az apró szöszöket. A mellzsebét söpörve kitapintotta a mobilt, előkapta, két gombot nyomott, hívta. A telefon az ablakon át kicsöngve csörömpölt. Bekapcsolt az üzenetrögzítő, a férfi beszélt, a szobából hallotta suttogó hangját kierősítve: "Marika, ne szórakozzál velem, légy szíves, tudom, hogy otthon vagy, gyere már le, nyisd ki a kaput, már mindenki engem figyel, ahogy itt állok, szia, igyekezzél, mer´ maj´ behugyozok." A telefont kinyomta, zsebre vágta, behajolt a kocsiba, levette a hangerőt, kikapcsolta a rádiót. Ismét megjelent a nő a babakocsival, a Marika feljárójához tolta a kocsit, elővett egy kulcsot, kinyitotta az ajtót. A férfi habozott, felmenjen-e. Végül úgy döntött, hogy az a szokás, hogy ő fölkiált, ennek most is így kell lennie. Ahogy a babakocsis után becsukódott az ajtó, hülyének gondolta magát. Lehet, hogy Marika rosszul van, leesett a vérnyomása és beütötte a fejét, és most ott fekszik a padlószőnyegen. Áh, hessegette, Marika stramm nő. A férfi nekicsapta derekát a kocsinak, számol húszig, ha nem jön elő, le van szarva, lerakja a kocsit, elmegy sztriptízbe, azt´ beiszik. Húsz, mondta ki a férfi, föltépte az ajtót, de megállt a mozdulatban. Marika ott állt az ablakban: "Régóta vársz? Hajat szárítottam." A férfi minden dühe elszállt: "Kinyitod?" A zár felberregett, a férfi föltrappolt a lépcsőn, szuszogott. "Marika, ne csináld ezt velem többet, szépen kérlek", mondta a férfi, és már nyúlt is a pongyola alá, szopta a nyakát. "Ne haragudj, nem lehet, ma kezdődött, ilyenkor a legintenzívebb." "Nem érdekel", mondta a férfi, és már csak trikó meg gatya volt rajta. "De összekened a bútort!", mondta Marika. "Veszek neked újat", mondta a férfi, és már bent is volt, Marika hagyta, tudta, jobb, ha nem áll ellen, aztán majd lenyugszik, ha kiadta a mérgét. Nem soká tartott, a férfi szinte belerobbant Marikába. "Nagyon hiányoztam?", kérdezte Marika. A férfi nem válaszolt, vérben ázva lenyíltak egymásról, a férfi egy használt papír zsebkendővel törölgette a lankadt, csatakos szerszámot. "Menj, inkább mosd le!", mondta Marika. A férfi felállt, kicsit megszédült, az ablak felé kapta a fejét: odalent egy férfi elkiáltotta magát: "Margit, Margit, nyisd már ki az ajtót!", s vele egy időben mintha a kocsija hangját hallaná. A férfi kinézett az ablakon, de már csak a kanyarodó kocsi farát látta, és újra a nőt a babakocsival. A házban felsírt egy gyerek. A férfi apró makkja a keskeny, poros párkányra támaszkodott, alatta a tapétához ragadt a combja. Marika mosolyogva nézte a plafont. <...>
