Az elmaradt katarzis
Nálunk, Európában úgy szokás, hogy a kisebbségi vélemények is megkapják a méltó kifejtésükhöz szükséges pénzt, paripát, fegyvert. Hogy miért szokás így, az majdnem mindegy. Ha egyszer így szokás, akkor súlyos illetlenség ettől megfosztani a kisebbségi vélemények képviselőit. Ha netán valakik mégis elkövetik ezt az illetlenséget, akkor az európai tájakon pusztán a szolidaritás miatt könnyen válhat a kisebbségi vélemény többségivé.
Remélem, az olvasó ezt a "nálunk, Európában" kezdetet otrombán kioktatónak érezte. Korábban egyetlenegyszer jött ki a számon ez a szófordulat, és rögtön meg is bántam - szerencsére alaptalanul, mert akkor történetesen nem sértettem meg vele senkit.
Az úgy történt, hogy évekkel ezelőtt szerb barátaimmal iszogattunk. Jó néhány pohár sligovica elfogyasztása után a szememre hányták, hogy miért kis kortyonként iszom, miért nem egyben hajtom fel a feleseket, ahogy azt kell. Erre jött ki a számon, hogy "tudjátok, nálunk, Európában mindenki úgy iszik, ahogy akar".
Legszívesebben azonnal elsüllyedtem volna, amikor meghallottam, mit mondtam. De nem történt baj. Sőt, barátaim nagyon is lelkesek lettek, hogy na, most a fején találtad a szöget. ´k ugyanis tényleg nem érezték úgy, hogy ide tartoznának. Ha Lim Hyuk egy pesti kocsmában azt mondja, hogy "nálunk, Ázsiában", az nem sértő.
Sem bombáink, sem békefenntartásunk minősége nem győzte meg szerb barátaimat azóta sem arról, hogy ide kellene tartozniuk. Ettől még személyesen kedvelhetjük egymást, és egye fene, hát akkor te igyál úgy, ahogy akarsz. Ha mi otrombán kioktatónak érezzük ezt a "nálunk, Európában" kezdetet, az azt jelzi, hogy akkor is Európába tartozunk, ha esetleg bőven akad rajtunk kioktatnivaló.
De mi van, ha valamelyik honfitársunk számára mégsem magától értetődő, hogy "Európában", az egyben "nálunk"? Amíg törvényeink nem mondják ki azt, hogy az Európai Unió tagjai vagyunk, addig ez az álláspont tiszteletben tartandó. Ha majd az ország törvényei kimondják ezt (és a népszavazás eredményeként hamarosan ki fogják), akkor ez megszűnik vitakérdés lenni. A baj az, hogy hamarabb szűnt meg az lenni.
Szakértők hosszan vitatkoztak azon, hogy jó volt-e a népszavazási kampány vagy sem. Jó volt, hiszen 84 százalék igent eredményezett. Rossz volt, hiszen csak 45 százalék ment el szavazni. Mivel senki sem határozta meg pontosan a kampány célját, a kérdés nem eldönthető - tipikusan rossz kérdés.
Jó vagy rossz, egy biztos: a szó valódi értelmében kampány volt, azaz: nyomatás. Közpénzen nyomatták a kormányzó pártok által helyesnek tartott véleményt. A kampányra költött közpénznek abból a hányadából is, amely az ezzel a véleménnyel egyet nem értők adójából származik. Az ilyesmi teljesen rendben van azokban az esetekben, amelyeket törvények szabályoznak. Ha van mondjuk tízszázaléknyi anarchista az országban, akkor sem kell a rendőrségre szánt közpénz tíz százalékát káoszvédelemre fordítani. De vélemények esetében az ilyesmi akkor sem illendő, ha nem törvénytelen.
Itt most nem a szalonképtelen véleményekre gondolok. De elhangzott számos olyan EU-ellenes érv is, amely kétségtelenül megvitatásra érdemes. Például komoly dilemma, amit az a szlogen fejez ki, hogy "tagok legyünk, vagy szabadok?" Kár, hogy az EU-óriásplakátokkal szemben ezt a szellemes mondatot jobbára csak kisméretű matricákon olvashattuk. Így eleve komolytalan a vita.
Nem gondolom, hogy nekem kellene itt most képviselni azokat a nézeteket, amelyekkel nem értek egyet. De szégyellem magam, hogy például a "tagok legyünk, vagy szabadok" kérdésre egyetlen érdemi ellenérvet sem hallhattunk. Ugyanakkor szégyelltem volna óriásplakáton kifejteni az ellenérveimet, amikor az ellenfelemnek csak matrica jut.
A kérdés Petőfi-parafrázisa jogos. De végig kellene gondolni, hogy most, 150-160 év múltán mennyire érvényesek az akkor oly előrevivő gondolatok. Ma is úgy látjuk, hogy a helyes út az, hogy "Részünk minden nyomor / De szabadok vagyunk"? A válasz nyilván se nem nulla, se nem száz százalék. De nem vitattuk ezt meg, nem gondoltuk végig azt, amit itt és most végig kellene gondolnunk. Ezért maradt el az EU felé hajló (de nem 100 százalékosan elkötelezett) emberek számára a katarzis, sőt a többségük számára a szavazási részvétel is.
Másrészt: honfitársaink egy jelentős része, mintegy 16 százaléka alaposan meg lett frusztrálva. Mielőtt ebből levonnánk a következtetést, tisztázzuk e fogalom pontos jelentését, mert szinte mindenki pontatlanul használja.
Nos, a frusztráció pszichológiai szakszóként (és eredetileg latin közszóként is) nem valamiféle szorongást, lefojtást vagy egyéb általános kellemetlen érzést jelent. Ez a terminus kifejezetten akadályoztatást jelent. Aki mindent megtett célja elérésére, de nem sikerült neki elérnie a célt, az nem frusztrált. Aki lustaságból nem tett meg mindent, az sem. Frusztrációt az él át, aki külső akadályoztatás miatt nem tehetett meg minden tőle telhetőt a célja érdekében, holott megpróbált mindent megtenni.
A pszichológiában máig is vitatott, hogy teljesen általános érvényű törvény-e, hogy a frusztráció élménye agressziót vált ki, vagy vannak ennek a kísérletileg is sokféleképp igazolt tételnek fontos érvényességi korlátai. Bizonyos azonban, hogy nagyon sok esetben érvényes, itt és most pedig különösen.
Itt van most 15-20 százaléknyi honfitársunk, akinek nem adatott meg az a lehetőség, hogy egyenlő fegyverekkel vívott harcban, nyílt vitában kerüljön kisebbségbe. Akadályoztatva voltak abban, hogy emelt fővel veszítsenek. Ez akkor is agressziót vált ki belőlük, ha amúgy nagyon békés emberek. Le fogják verni rajtunk ezt a frusztrációt.
Ha már egyszer így történt, akkor jobb, ha minél hamarabb túlesünk ezen. Vállaljunk el néhány konfliktust, és ne erőből intézzük el. Felejtsük el a vitákban azt az érvet, hogy "mit akarsz 84 százalék ellenében". Éljünk át némi bűntudatot. Nekünk, EU-híveknek sem fog ártani ez a kis gyűrődés, akkor talán legközelebb jobban fogjuk érezni, hogy az illem gyakran erősebb a törvénynél is.
