Podmaniczky Szilárd: Déli verő

  • 2002. július 4.

Egotrip

Az öregasszony ott ült a szobában. Éppen kinézett az ablakon. Megfordult a fejében, hogy kimegy a vécére, de hideg volt, különben is a macska már kint vizelt. Lehúzta a redőnyt, és elsírta magát, aztán elmosogatott. Nagyon magányosan élt, mindenkije meghalt, már csak ő maradt hátra. Azt mondta az orvos, hogy ő viszont sokáig fog élni, használja ki. De az öregasszony már nehezen lélegzett, ezért nem tudta kihasználni. Sokszor az ablakból figyelte a forgalmat, volt, hogy egy-egy hosszú pirosnál elaludt, úgy ébredt föl éjszaka, hogy az ablakban alszik, hull rá az eső, vagy fújja a fejét a szél.

Kritikai navella

Az öregasszony ott ült a szobában. Éppen kinézett az ablakon. Megfordult a fejében, hogy kimegy a vécére, de hideg volt, különben is a macska már kint vizelt. Lehúzta a redőnyt, és elsírta magát, aztán elmosogatott. Nagyon magányosan élt, mindenkije meghalt, már csak ő maradt hátra. Azt mondta az orvos, hogy ő viszont sokáig fog élni, használja ki. De az öregasszony már nehezen lélegzett, ezért nem tudta kihasználni. Sokszor az ablakból figyelte a forgalmat, volt, hogy egy-egy hosszú pirosnál elaludt, úgy ébredt föl éjszaka, hogy az ablakban alszik, hull rá az eső, vagy fújja a fejét a szél.

Visszaült a fotelbe, megigazította magán a pokrócot, kintről hideg macskaszag csapta szájba. Már csak én élek, gondolta, de nemsokára karácsony lesz, nem kell sok csomagolópapír. A vécé öblítőtartálya kitartóan sípolt, a mennyezetszomszéd minden második héten becsöngetett, hogy szereltesse meg, mert nem tud aludni, karikásak a szemei, és kénytelen napi fél liter rumot meginni, ha egy rendes pihenésre vágyik. Mindketten arra gondoltak, hogy a fél liter rum árából ki lehetne fizetni valami kontár szerelőt, de erről nem beszéltek egymás között, a huzat is nagy volt az ajtóban, hamar kiszalad az a kis meleg, mint az emberből.

Esténként sokáig nézte magát a tükörben, úgy érezte, megöregedett, és az arcán minden barázda a halál hírnökének a karmainak a nyoma. Naponta változott: hol félt a haláltól, hol megváltásként gondolt rá, s egy idő után kezdte idegesíteni, hogy nem tud dűlőre jutni. Elképzelte magát a földben, ahogy porhanyósra porlad, fölötte sétál a macskája, és a nevét kiabálja, de ő már nem hallja. A lakás pedig ott áll csöndben, az állam tulajdonában, s ha megjön az új lakó, első dolga lesz a vécétartály.

Hinni Istenben nehéz, gondolta az öregasszony, mégis templomba járt, mert úgy érezte, máshová nem tud bemenni ezzel a lelki alkattal. Vajon mit tett ő az életében, hogy így kelljen végeznie. Soha életében nem sikerült neki semmi, még csak depressziós se lett. Biztos a történelem, gondolta, de nem ismerte a történelmet, csak a szalontörténelmet. Lehet-e még, hogy másképp legyen minden, gondolta az öregasszony, amikor a macska földöntötte a hortobágyi csikós szobrát. Ostora úgy pattant ketté, mint az aorta a szakavatott kéznek. Az öregasszony első lendületben felkapta a partvist, hogy odasózzon a macskának, de megsajnálta az állatot tudatlansága miatt, a partvis kiesett a kezéből, megszédült, úgy érezte, itt a halál, s a partvist az csavarta ki a kezéből. Átvillant előtte még egyszer az összetört hortobágyi csikós, aztán hirtelen mégis jobban lett. Az első jelek, gondolta, visszaült a fotelbe, és elsírta magát. Hogy ez a várakozás milyen megalázó. Már nem történik semmi, csak a várakozás. A macska felugrott az ölébe, úgy érezte, meg kell köszönnie, amiért nem zúzta be a koponyáját a partvissal. Dörgölőzött egy darabig, aztán leugrott, kimeresztette a körmeit, hogy azért lássa az öregasszony az ő rejtett fegyvereit, még ha oly simulékony és barátságos is.

Csöngettek, az öregasszony ajtót nyitott, de nem állt ott senki. Szétnézett a folyosón, még a lift se járt, a lépcsőn nem kopogott cipő, nem surrant vatelinmamusz, ellenben sült mézespuszedli illata szállt a levegőben, tetejébe nyomva a dióbélgerezd illata. Az öregasszony szájában összefutott a nyál, elég nagy mennyiségben, amikor csukta az ajtót, kézfejével már törölnie kellett. Bement a spájzba, hogy milyen eleség között válogathat. Elszorult a szíve. Két májkonzerv, egy száraz kenyérvég, s mikor ezt így kimondta magában, erős fölindulást érzett a stílszerű öngyilkosságra, amely majd alapjaiban borítja föl az idős öregemberekről "folytatott megítélést": a csontszáraz kenyér héjával fölvágja az ereit. Lekapta a polcról, csuklójához illesztette, s kezdte reszelgetni. Fájt, érezte, hogy fáj ez, és tényleg olyan kemény, hogy felszeletelheti vele az ereket. Sutty, vett egy nagy lendületet, a vér spriccelt, mint a szél. Az öregasszony megrémült egy pillanatra, mert nem gondolta át, jajaj, kiszaladt, leült a fotelbe, nézte, hogy folyik belőle a vér. Már szédelgett, és nem tudott mire gondolni, és valahogy minden összekeveredett. Evett a kenyérből, ivott az asztalon álló, felbontott sörből, mintha vérvételen lenne. Aztán már hiába fókuszálta a szemét, előbb az ablak négyszögében az üveg formája tűnt el, aztán az ablak négyszöge is. Ott feküdt a fotelben, gerincére dőlve, és már nem élt. Pedig mennyi mindenre gondolhatott volna még, amiről senki nem tudna. Még én se.

Figyelmébe ajánljuk