A Tiszáról kutyafuttában
A sajtóbüfében mustárral egybekelt zöldséges fasírtot nyakaltam ölmeleg kenyérrel alátámasztva, mikor a déli Híradó képernyőjén felbukkanó kispajtások kis pontyokat telepítettek az anno ciánnal átgargarizált Tiszába; sárga gyerekvödörrel matattak a langyos vízben, önfeledten, az élet folytatásaként. A képernyő felső szélén viszont felsejlett annak a nem túl távoli horgászhelynek a partsávja, ahová két napon keresztül jártam, este és hajnalban, és igencsak kikormányoztam a partra egy pontyot - a kis horgászfeleség meg egy süllőt. A két képet egyhamar egymásra vetítettem, minek nekem tér meg idő, és láttam egyben, ahogy ott a nagy fogásra kiéhezve várakozok, mi több, fárasztom a halam, ha úgy tetszik, pusztítom a halat, fogvicsorogva, a gyerekek meg éppen a tiszai élet miatt aggódva loccsantják be az apró halakat, amik közül pár év múlva néhányat horogra csalok, és ha még ezt is összemossuk, akkor én aztán igazán gonosz embernek tűnök föl nekik, szorgos kis kezeik teremtményeit a roston sült állapot felé terelem. El tudom képzelni, ahogy a partról távcsővel kémlelem: gyertek csak, libuskáim, hozzátok a halat, már javában lebegnek a forró kampók a víz alatt!
De hadd ne fokozzam tovább, "mer´ ez a képnek csak az egyik oldala". A másik oldala az, hogy szépen van hal a vízben, és míg a ciánszennyezés gyermeki utórezgéseit nézzük, addig simán kiderült, hogy a Tisza nemhogy élettelen, hanem nagyon is adja a halat, azt persze nem mondanám, hogy halbőség van, de itt Szegednél az alsó szakaszt simán lehet horgászni, és érdemes is. Csakhogy hol?
Négy bolygó tökéletes együttállása majdnem olyan elképzelhetetlen, mint a tiszai horgászhely négy alapvető feltételének együttes teljesülése. Ezek: a víz mély legyen, akadómentes, ne kelljen a fölszereléssel málhás szamár módjára percekig caplatni, és lehetőleg ne látogassák a partszakaszt vérszomjas ebek.
Ebben a kényelmi szempont már amolyan luxus, nyugodtan rám lehet akasztani mindent, és még ha ketten megyünk is, lehet mérlegelni: ólmokkal megpakolt horgászdoboz, a minden módszerhez megfelelő, legalább nyolc-tíz horgászbot és orsó, több kiló és többféle etetőanyag, az én szendvicses-szódás etetőanyagom, az éjszakai meghűlés elleni ruhabőrönd, a székek, a különböző méretű haltartók, ágasok, pótfelszerelések, éjszakai világítás, kézi- és fejlámpa, és érjen még bokáig a homok, ezt kihagyni már tényleg luxus.
A mély vízhez és akadómentességhez nincs mit hozzátenni, azt meg kell találni, rá kell bukkanni, fülelni kell, ki mit suttog, és először kipróbálni. Mert a horgásztipp az nagyon furcsa valami.
Egyszer Keszthelyen álltam le dumálni egy nyugdíjas horgásszal, aki már húsz-harminc(-negyven) éve dobált és etetett ugyanazon a helyen, és ha lehet, mondta, az ő helyére ne üljek. Viszont ajánlotta, hogy ott, ahol kijön a Balatonból az a szökőkút, egyágú vízspricc, oda dobáljak nyugodtan, mert ott olyan oxigéndús a víz, hogy csak úgy hemzsegnek a halak. Rutinosan azonnal kételkedni kezdtem, mert a pacák csak ötven méterrel arrébb horgászott, hogy akkor ő mért nem ott. Azért, mondta, mert a szökőkutat csak pár éve állították, ő meg már annyira megszokta ezt a helyet, hogy egyszerűen képtelen innen elmozdulni. Már-már dörzsöltem a tenyerem fél óra múlva egy borkimérésben, amikor eszembe jutott, mekkora marha vagyok én, jól bevettem, hát annak a szökőkútnak van ott lent egypár alkatrésze, és ha még nem akadtam le rendesen, ott majd fogok. Egyelőre ennyit a horgásztippekről.
A kutya. A kutyák. Ha a Tiszán kocsival is jól megközelíthető helyet találunk, akkor tutira vehetjük, hogy ott este, reggel, hajnalban és alkonyatkor a környék összes kutyasétáltatója megjelenik, és ha eddig pórázon őrizték a vérebet, akkor ott nagy sóhajok közepette leoldják a nyakáról, hadd szaladgáljon egy kicsit az a véreb, még elszokik a mozgástól a napi több kiló színhús után. Az étvágyuk persze megvan, és az első dolguk, hogy csendben mögém lopóznak, és ha éppen állok a parton, a lábam közt tréfásan kidugja a fejét mondjuk egy pitbull. Azt meg ne kívánja tőlem senki, hogy tíz órácskát tökvédőben horgásszak. A kutya morog, nehogy összecsapjam a combomat, a gazdi meg csak mosolyog, ugyan már, ne féljen, játszik az ebadta, és akkor nézi tovább, hogyan játszik. Ha meg egy nagypörköltnyit mégis kiszakít belőlem, csak legyint a csávó, á, ne vegye komolyan, ő se komolyan csinálta, bocs, de nem lett volna szabad megmozdulni, hát persze, hogy odakap, benne van a vérében, ezen nincs mit csodálkozni. Aztán már hiába mondanám, hogy én meg nem kutyával játszani jöttem a partra, hanem horgászni, de ezt nem mondom, mer´ a csávó van a kutyával, és még rám is engedi, ha ellenvetéssel élek. De ez még a jobbik, van, amelyiket kutyasétáltatás közben elkapja a féktelen vizelhetnék meg a lágy széklet, azt´ vagy húsz percig ki se mozdult az ártéri bokrok rejtekéből, addig én meg olvasom a kutya szeméből, hogy most ez filantróp játék lesz-e neki vagy speciális embervadászat. A napokban kaptam egy jó ötletet, hogy vigyek magammal több kiló nyers húst, és azzal tereljem el a kutya figyelmét, de hát ez az ötlet egyelőre nem piacképes nálam, még az olcsóbb verzió se; azt mondja, nyomjam teli a húst gombostűvel, oszt az a kutya egy darabig nem fog támadni. De nekem már akkor se tetszett ez a módszer, amikor hajdan egy dizsibe betoppant két tagbaszakadt alak, két szám közt üvöltött az egyik, hogy ahol gombostű van, ott csajok is akadnak, azt egy doboz gombostűt beszórt a táncparkettre. Aznap nem lett négykézláb részeg senki, vagy ha mégis, másnap nézhette magát, na, mi van, tegnap szúrtam is?
Holnap hajnalban kipróbálok egy új helyet, igaz, nem lesz sok időm rá, csak úgy kutyafuttában.
