Még honvédő koromban kicsaptak egy bakonyi erdőbe, hogy ott gyakorlatozzak kedvemre, nem zavarok senkit. Hogy előbb méltón ismerkedjek a tereppel, úgy éjfélkor, újhold idején kezembe nyomtak egy babkonzervet meg két szelet kenyeret, mert az a hír érkezett, hogy a zászlós efendinek amott az erdő túlrészén megkordult a gyomra, és ilyenkor méltón összeeszik minden bogyót ha kell, megrázkódik, agyának törpefeszültségeit kóboráramok váltják fel, és olybá lesz kiszámíthatatlan, hogy netán egy nem várt dramaturgiai fordulattal az ellenség kezére játszik mindannyiónkat. Lámpát ne vigyek, mondta emez élelmező efendi, mert ha meglátom, min megyek keresztül, még a frissen magamhoz vett tápanyagot is beeresztem a gatyámba, és torkom szakadtában és lóhalálával nemhogy tölcsért, de húslevest csinálok a kezemből. Én viszont a belendített karjelzéssel megadott útirány mellett ragaszkodtam a sötétben való, neszekből építkező, folyamatos vizualizáláshoz, így hát becsületből elmondta az élelmező efendi, hogy az erdőben kisebb szakadékok, omlások bontják meg a terep egységét, s mindeközben vaddisznócsapatok hangos vartyogással poroszkálnak kisded malacaikat terelve a makkosba, így hát összehúzott térdekkel meneteljek, és lehetőleg totális vakságom ellenére még csak menekülés közben se keltsem veszettül támadó ember benyomását. Fasza, mondtam köszönés helyett, és surranóim oldalát egymáson csuszolva, mechanikusan a csúcsfeszültségig feltöltődve és felvillanyozva bevettem magam az erődbe, ahol néhány tíz méter után felkuncogtak a vadkanok, megindult a kőomlás, így hát a két szelet kenyérbe azonnal beszaladtak az ujjaim, majd héjastul gombóccá markoltam, a babkonzerven pedig önvédelmi fogást keresve úsztam előre az erdőben a zabolátlan gyomrú zászlós efendi felé, kitéríthetetlen irányba, így hát arcomat, mellkasomat sűrűn érkező gallyak suhintásának tettem ki, amelynek eksztatikus hatását csak a fatörzsekben való elnyalás és bukdácsolás tudta növelni. Hogy rémisztő fantáziámat zsákutcába tereljem, próbáltam magamban folyamatosan énekelni a Nálam mindig két forint ez a dal című számot, amit azóta is csak temetési szertartások görcsös önfegyelmi viszonyai között tűzök repertoárra.

Még honvédő koromban kicsaptak egy bakonyi erdőbe, hogy ott gyakorlatozzak kedvemre, nem zavarok senkit. Hogy előbb méltón ismerkedjek a tereppel, úgy éjfélkor, újhold idején kezembe nyomtak egy babkonzervet meg két szelet kenyeret, mert az a hír érkezett, hogy a zászlós efendinek amott az erdő túlrészén megkordult a gyomra, és ilyenkor méltón összeeszik minden bogyót ha kell, megrázkódik, agyának törpefeszültségeit kóboráramok váltják fel, és olybá lesz kiszámíthatatlan, hogy netán egy nem várt dramaturgiai fordulattal az ellenség kezére játszik mindannyiónkat. Lámpát ne vigyek, mondta emez élelmező efendi, mert ha meglátom, min megyek keresztül, még a frissen magamhoz vett tápanyagot is beeresztem a gatyámba, és torkom szakadtában és lóhalálával nemhogy tölcsért, de húslevest csinálok a kezemből. Én viszont a belendített karjelzéssel megadott útirány mellett ragaszkodtam a sötétben való, neszekből építkező, folyamatos vizualizáláshoz, így hát becsületből elmondta az élelmező efendi, hogy az erdőben kisebb szakadékok, omlások bontják meg a terep egységét, s mindeközben vaddisznócsapatok hangos vartyogással poroszkálnak kisded malacaikat terelve a makkosba, így hát összehúzott térdekkel meneteljek, és lehetőleg totális vakságom ellenére még csak menekülés közben se keltsem veszettül támadó ember benyomását. Fasza, mondtam köszönés helyett, és surranóim oldalát egymáson csuszolva, mechanikusan a csúcsfeszültségig feltöltődve és felvillanyozva bevettem magam az erődbe, ahol néhány tíz méter után felkuncogtak a vadkanok, megindult a kőomlás, így hát a két szelet kenyérbe azonnal beszaladtak az ujjaim, majd héjastul gombóccá markoltam, a babkonzerven pedig önvédelmi fogást keresve úsztam előre az erdőben a zabolátlan gyomrú zászlós efendi felé, kitéríthetetlen irányba, így hát arcomat, mellkasomat sűrűn érkező gallyak suhintásának tettem ki, amelynek eksztatikus hatását csak a fatörzsekben való elnyalás és bukdácsolás tudta növelni. Hogy rémisztő fantáziámat zsákutcába tereljem, próbáltam magamban folyamatosan énekelni a Nálam mindig két forint ez a dal című számot, amit azóta is csak temetési szertartások görcsös önfegyelmi viszonyai között tűzök repertoárra.

Néhány gyerekes, fertőző karcolással megúsztam, a konzervet és a kenyérgombócot átadtam a gyomrából már-már kifordult, éhező zászlós efendinek, aki hálából nem kergetett vissza, megvárhattam a reggelt egy lőszeres ládán elheverve, ahol mi sem volt természetesebb, félálmos vacogás közben megpróbáltam magam elé képzelni a vadkanokat.

E szép emberfaragó élmény óta pontosan életem másik fele telt el, mikor is újfent vaddisznóközelbe kerültem a nyáron. Hogy kéthetes horgásztúránk szimbolikusan is baráti pecsétet kapjon, vadászmester szállásadónk az indulásunk napján egy kikészített vaddisznóbőrrel ajándékozott meg bennünket, amely vaddisznóbőr láthatólag az állat hasának közepén lett kettészelve, így mindkét oldalon egy-egy csecssor pici gombjai dudorodtak. Köszönettel és elborzadva elfogadtuk, de sorsa már az ajándékozás pillanatában nem lehetett kétséges, mert falon vagy padlón látni az élethű bőrt nekem (nekünk) felér az élő példánnyal, illetve elhessegethetetlen, hogy egy halott állat belsőség nélkül hever az otthonunkban; többek között ezért nem állítunk a nappaliba hangulatosan világító fejű emberi csontvázat, nem szerelek az ágyam fölé műfát karmolászó preparált ölyvtetemet.

Nem tudom, mi arcátlanabb: jó szívű ajándékot visszautasítani, vagy később eladni, továbbajándékozni? Így hát arcátlanságom tudatában - amelyért, ha kitudódik, ha nem, ekképp várok könnyítést - ismerőseim körében próbáltam elsózni a vaddisznót, ám ismerőseim nem véletlenül ismerőseim, ők sem hajlottak a jószágra. Utolsó menedékként maradt a bizományi.

Reggel felterítettem hátamra a vaddisznóbőrt, amely így hamar öltözékem részévé vált, s a reggeli csípős hideg ellenére kifejezetten izzadtam. A bizományiig vezető úton - bár gyalog is közel van hozzánk - minden, városunkba késő ősszel érkező turista, sőt a honi lakosok is megcsodálhatták honfoglalás kori öltözékem, amely az elővillanó farmer és dzseki okozta eklektikusság ellenére vidám kezdést ígért aznapra a korán ébredőknek. A bizományi átvételi osztályán nehezen talált szavakkal ajánlottam figyelmükbe a vaddisznóbőrt, s mentségemre legyen mondva, nem az elektromososztályon próbálkoztam. Mondták, ebben a kontyos nő dönt, keressem őt. Mivel járatos vagyok a hatvanas évek női divatjában, hamar felleltem a kontyos nőt, aki, előzőleg jól begyakorolt mondandóm ellenére ("szeretném megkérdezni, de talán nem a legalkalmasabb pillanat, hogy itt, ezzel a vaddisznóval tudnának-e érdemben foglalkozni?"), orrára csúszott szemüvege alatt egy állatvédő eleganciájával keresztbe ingatta a fejét. Elutasítása oly lényegretörő volt, s oly jól felszínre hozta bennem a helyzet képtelenségéből fakadó szemérmességet, hogy még csak arra se maradt eszem, hogy megkérdezzem, mit tudnának hasonló esetben ajánlani egy magamfajta férfiembernek, aki vaddisznónak öltözve járja a várost, s kéretlenül jött öltözékétől minden (bármilyen) áron szeretne megszabadulni. Hogy felgyülemlett zavaromat leplezve rendezzem, nem mentem vissza azonnal a színpadra, az utcára, hanem besomfordáltam a használt bútorok közé, melyek előbb nem igazán kötötték le a figyelmemet, de hamar rátaláltam az üzlet festménykollekciójára. Mást se kell mondanom, az egyik képen vaddisznót üldöztek a piros zakós, fehér nadrágos, fekete csizmás lovasok, pontosan a mellette lógó kép irányába, amelyen egy század eleji ruhában álló nő, a hófödte, hideg csúcsok előtt, teniszütővel a kezében ütésre készen áll. Ám ami testhelyzetét végképp érthetetlenné tette, az a háta mögött, a földön heverő, hosszúkás árnyékot vető teniszlabda volt. Éreztem, a nő didereg, és jól át is vágták a játékszabályokkal, szerettem volna vállára teríteni a hátamon fölmelegedett disznóbőrt, főképpen azon elvtársi egybevágóság alapján, mintha kimerevített helyzetünkben mindketten egyívásúak lennénk. Ki gondolná, nem sikerült ráteríteni. Ezért itt ajánlom fel a MaNcsnak, hogy akár pályázat útján, vetélkedővel egybekötve vagy csak úgy, minden szinopszis nélkül kerítsen gazdát az én kis vaddisznómnak, amit legalább olyan nehezen viselek még a szekrények mögé rejtve is, mintha vállamra terítve ki kéne ugranom a csukott ablakon.

12 óra. Most pedig tarka, szakadt mackóimban, menekültstátusi egyenruhámban elmegyek horgászni.