Sziszi, a talajmechanikusbalbekk
Sziszi 1974-ben került a BEAC-hoz, hosszú hajjal. A tréner, alig titkos béemes, megállt előtte, mondván. Te fiam, ne vetkőzz. Ilyen hajjal nálam nem játszol. Mint Passarella foghegyről Redondónak, ha tudtuk volna akkor. De hát a Schneidernek is hosszú, védekezett Sziszi, balbekkben, nagyon szeretett volna. Majd ha úgy játszol, mint a Schneider, akiről tudvalevő, hogy a talpa, egyszersmind a fű alatt vitte föl a labdát. Hogy´ játsszak úgy, mikor be se rak, de ezt már csak gondolta, a padon. Később is meggyűlt a baja a béemmel, hetvenötben kizárták az ország összes egyeteméről. Esztergomban március 15-én ledobálták a vörös zászlókat, hiába védekezett, balbekkben, hogy színtévesztő. Hajánál fogva húzták a földön, lám, nem hallgatott Passarellára. Sziszi, foglalkozására nézve talajmechanikus, ekkor határozta el, hogy elhagyja az áldott anyaföldet. Sokáig érlelt, dédelgetett, míg 1987 fagyos szilveszterén elindult egy turistacsoporttal Grazba, hogy soha többé. Azon a napon, amikor Grósz Károly bejelentette a világútlevelet.
Míg a többiek városnézni mentek, Sziszi a szállodában maradt, hasfájásra panaszkodván. Akár Varga Zoli a mexikói olimpián, húszéves módszer. Aztán szakadó hóesésben kiállt az autópályára, fölvette egy dán kamion. Traiskirchen, szuszogta Sziszi, láger. Erre kapott egy doboz Tuborgot. Beszélgettek. Sören Lerby, Arnesen, Morten Olsen, sorolta a neveket, a kamionos örömében adott neki még egy Tuborgot, és elvitte a tábor kapujáig, ott két kezébe nyomott egy kartonnal. Állt Sziszi a hóesésben, előtte kilométeres sor, síró anyák és gyerekek, húzta szívét, nem a honvágy, a Tuborg, és mit se tudott a zsebében lapuló világútlevélről. Visszafordult, az éjfélt már a többiekkel ünnepelte, örüljetek, röhögjetek, röfögjetek, disznók, szátokban a citrom, magyar narancs. Menyasszonya, immár itthon, csak annyit mondott, akkor mostantól ne szólj semmit, jó. Sziszi így is tett, kilencvenben egy szó nélkül kiment Kanadába, hogy soha többé.
Beállt mixernek, feketemunka (pedig, nem kicsinyég, rasszista, utálja a, meg a, de leginkább a magyarokat), most ő volt a, szőke és kék szemű, mátyár, kígyófejből keverte az italokat, ő nem ivott, nem így a pincérnők, feketén, hiánya meg neki volt whiskyből, védekezett megint a balbekk, ő nem, akkor ki. Megmondta, erre beköpték őt is, raport a Bevándorlási Hivatalba. Steve jó munkaerő, védelmezte a külföldi próbajátékon ismét sikertelen védőt a tulaj, hiába. Az első géppel haza. Egy marék föld. Gondolta a talajmechanikus, és nem csókolta meg a ferihegyi betont. Bezzeg Nürnbergben, a pályát! Ez egy ékeszerdoboz! Sziszi azóta csak túrákra jár külföldre, meg nyaralni. Tenerife, Mallorca, kedvenc csapatai. A múltkor, amikor háromszor csere volt, ebből kétszer be se állt, eltűnt. Gondoltuk, megsértődött, szokott. Az érzékeny lelkű balbekk. Aztán az Erdért-pályán, az első félidő közepén megjelent munkaruhában, öltöny, nyakkendő, hibátlan ballonkabát, Sziszi munkaadója külföldi cég, nehogy már ezeknek dolgozzak. Ordibálok, hogy vetkőzzön, visszaint, a vesém, meg vagyok fázva. A büfében találkozunk. És megy befelé a hidegről, nem is látja, hogy egyenlítünk ki. Ezt nézzétek, a fényképen valami nagy zöld, egy karó, egy elmosódott alak. Ez Rivaldo, amint épp szöglethez készülődik. Csend. Sziszi Barcelonában volt, s ha már, kiment a Barca--Fiorentinára, míg mi idehaza, zakóztunk nélküle is. És mesél, átszellemülten. Figo, az isten. Pedig Sziszi Ajax-drukker, kilencvenötben bánatára tévén, de mezben, sálban nézte a BEK-döntőt, Ajax--Milan 1-0, góllövő Kluivert. A gólnál megdermedt, csak a replénél örült hatalmasat, úgy emlékszem, csak miatta szurkoltam akkor, azon a meccsen az Ajaxnak. Örültem hát, ugrottam a nyakába, torkomnak meg Bonny, törzskönyvezett staffordshire, én csak pitbullnak becéztem a kicsit, másfél méter. Így, kétlábon, a torkomig ért, azt hitte szegény, épp fojtogatom a gazdáját, pedig csak hátba veregettem, gólöröm. Sziszi, ocsúdván, kimentett. Amúgy békés állat, nyugtatott a gazdi, akárcsak te balbekkben, gondoltam, reszketett kezemben a ropi.
Sziszi szakmáját sohasem gyakorolta, csak meccsek előtt. Kopogós, tocsogós, murvás, gidres-gödrös, alattomos, zsombékos. Gyári tarack, dünnyögte, és le se vetkőzött. Sziszi a füvet szerette, persze, a réten futkosni emberével, kéz a kézben, váll a vállhoz, semmi több. Sziszi nem bánt, Sziszi a szavak embere. Meccs előtt felhív, Lacikám, vért ittál?!, most én jövök, Mint Baresi, az örök hátvéd, tudjuk, ritka sportszerű volt, kivéve. Sziszi lágy lelkű balbekk, nem rúg föl, csak ha nagyon muszáj, de csíp, de üt és harap. És szövegel. Bonny, a beszélő kutya. Traktorarcú, suttogja künn a zöldben, a szögletzászló hűvösében a jobbszélsőnek, a bírónak különbet tartogat. Menj a kurva anyádba, te vak varjú!, tört ki belőle a talajmíves a Keltexen, amikor a bíró szerint kint volt, pedig nem is, kapott három meccs eltiltást, ami felettébb igazságtalan, bár... Gergőt két hete a Mi a büdös kurva anyádat fújtál, te szemét?! szólásmondásért öt meccsre meszelték el, pedig egy árva orrcsont se tört, a két cifrázás közti nemes vetélkedést a rögtönítélő fegyelmi bíróság a stiláris jegyek alapján ekképp döntötte el.
Régen volt, talán igaz, egy győztes meccs után ketten maradtunk, Sziszi persze pincehideg Amstelt ivott (vö. Ajax Amsteldam), s mert nem volt talpas pohár, üvegből. Ha már nem vagyunk ejrópaiak, legyünk nagyon magyarok, üvöltöztük, ámerikaikak, Sziszikém, észak-, bezzeg Kossuth Lajos most Spokenban sétáltatja a nyolc darab kutyát, neki sikerült, hja, ilyen névvel, szobra van Washingtonban, tényleg így hívták a centerhalfunkat, míg ki nem ment, most Lájosz Koszut, és nem középhátvéd. Rogyim, mogyim, togyim!, szakadt ki hazánkfiából a cseh csatakiáltás, ilyenkor, győztes meccs és pár üveg Amstel után nekikeseredve elénekelte a lédikarnevált, kiválóan utánozta Karel Gottot, valamint Vitár Róbertet, gáncmávag komló egy nulla, egyes, és nekimelegedve fölemlegettük kamaszkorunk legszebb téli délelőttjét, amikor a foximaxi után Radnai János jelentkezett a tizennyolcadik hahnenkammbrennenről.
Már elment minden busz és autós, elindulunk a vasúti töltésen át a fekete heteshez, át a földes pályán, Sziszi, a talajmechanikus szentségel, túl mély a talaj, sáros lett a sétálócipője, milyen helyre hoztam én, milyen pálya ez, milyen föld, milyen ország. A mi hazánk a hátsó földes. Földet ránk. Megállunk hugyozni, Sziszi elnéz a messze távolba, ott van Amerika, követem tekintetét, elképzelem a balbekket, aki már túl a Nagy óceánon szagos műfüveken kaszál. Megvárjuk, míg elhúz a fehérvári személy, aztán mi is húzunk, az útravaló Amstelből, majd haza.
