A franciák vízművének kurucos visszafoglalása (lásd cikkünket a 12-15. oldalon!) és a pénzügyi válság feltüzelte az állami tulajdonnal kapcsolatos érzéseket. Miért kellene privatizálni a vízműveket? A vízmű úgynevezett természetes monopólium: egy város vízszolgáltatásában csak rendkívüli áldozatokkal, az összes vízvezeték megduplázásával alakulhat ki verseny. Márpedig ha nincs verseny, akkor mi garantálná az alacsony árakat? Hiszen annyi példa van a káros vízmű-privatizációra: a magántulajdon ellenzői úgy húzgálják elő őket a világ egzotikus zugaiból, mint Eric von Däniken a földönkívüliek tevékenységének bizonyítékait. Ez az esettanulmány-jellegű megközelítés azonban nem segíti a magánosítás dilemmáinak megértését.
Tagadhatatlan, hogy a világon vannak pocsékul működő magánkézben lévő vízművek, de semmivel nincs kevesebb minősíthetetlenül működő közösségi tulajdonban lévő vízmű. A privatizáció hatásait vizsgáló, nagyméretű adatbázisokon (és nem kiragadott példákon) alapuló tanulmányok egy része azt mutatja, hogy a magánkézben lévő vízművek olcsóbban, hatékonyabban működnek, jobb minőségű szolgáltatást nyújtanak. A kutatások másik része pedig nem talált statisztikai értelemben jelentős különbséget a magán- és közösségi tulajdonban lévő vízművek között. Vagyis ebben az iparágban nincs egyértelmű statisztikai bizonyíték a magántulajdon valamiféle fölényére - de a magántulajdon által okozott katasztrófára sincs.
Ezek az eredmények ellentétben állnak az olyan dinamikus iparágakban tapasztaltakkal, mint a telekommunikáció, ahol a privatizált vállalatok hatékonyabban működnek. A különbség oka feltehetőleg a technológia különbözősége: a statikusabb vízszolgáltatási technológiában kevesebbet számít a magántulajdonosok erősebb érdekeltsége. Ez az eredmény - legalábbis ebben a szektorban - megfosztja a magánosítás híveit egyik legfontosabb érvüktől.
A privatizáció másik fontos indítéka az szokott lenni, hogy az állam vagy az önkormányzat pótlólagos tőkét szeretne bevonni, hogy a drágábban kiszolgálható fogyasztókhoz is eljusson a vízszolgáltatás, vagy esetleg hogy rendbe hozzák az évtizedek alatt leromlott infrastruktúrát. Az elmaradt befektetések költségei részben indokolhatják a privatizáció utáni magasabb árakat. De elég lenne ez a radikális áremelések magyarázatára?
A magánosítás nem egyszerűen a tulajdonjogok átadását jelenti: a magáncég árait és az állam és a vállalat közötti kifizetéseket szerződés szabályozza, míg az állami cégek valójában egy alku keretében alakítják működésük paramétereit (gondoljunk csak az állam és a MÁV harmonikus viszonyára). Az állami vállalatok, amellett, hogy szolgáltatást nyújtanak, gyakran - szociális célokra hivatkozva - mesterségesen alacsonyan tartják áraikat, és az ebből (és más tényezőkből) származó veszteséget az állammal fizettetik meg. Különösen igaz ez a fejlődő országokban, ahol a víz ára általában mesterségesen alacsony. A privatizáció általában együtt jár a költségalapú árakra való áttéréssel, ami gyakran radikális áremelkedéshez vezet. Ezzel párhuzamosan persze az állam és így az adófizetők terhei csökkennek, hiszen nem kell kifizetniük az állami vállalat veszteségeit.
Az ár állami támogatásának megszűnése azonban nem szükségszerű következménye a privatizációnak. Elvileg semmi sem zárja ki azt, hogy az állam áttekinthető formában továbbra is támogassa az árakat: megígérheti a vállalatnak, hogy minden köbméter víz árából kifizet valamennyi forintot. Ennek a viszonylag fejlett országokban nem sok értelmét szokták látni, hisz többre mennek a szegények, ha készpénzben kapják meg azt, amit eddig az állami vállalatok veszteségére áldoztak az adófizetők. Már csak azért is, mert az állami vállalatok alacsonyabb árait legtöbbször nem csak ők, a szegények élvezik.
A víz árának privatizáció utáni radikális emelkedése tehát nem feltétlenül a monopolerőből származik - de ez persze nem zárja ki a monopolárazást. Ha a monopóliumot magára hagyják, akkor mindenképp túl magas árat fog kérni, ezért az államnak felügyelnie kell az árak kialakítását. Ez a magánmonopóliumok esetében nyilvánvaló; ámde az állami vállalatok sem a közérdeket tartják elsősorban szem előtt. Az ilyen vállalatok vezetői szeretik a hatalmukat növelni vagy minél több támogatást szerezni az államtól. Éppen ezért mindkét tulajdonforma esetében hatékony és határozott felügyeletre, szabályozásra van szükség. A szabályozás módja természetesen különbözik: az állami vállalat árai és állami támogatása gyakran alku során alakul ki, a magánvállalatokat pedig kívülről kell szabályozni.
A hatékony ármegállapítás szempontjából a fő problémát gyakran az jelenti, ha a szabályozónak nincs elég információja a szolgáltatás valós költségéről. A szabályozott vállalat mindent megtesz, hogy felfújja a költségeit, és a szabályozó ez alapján határozza meg az árat. Ráadásul különösebben nem lesz érdekelt a hatékony üzemeltetésben sem, ha úgyis érvényesítheti áraiban a felmerülő költségeket. Hiszen mire mennének egy-két jól sikerült egzotikus csapatépítés vagy luxusmetró-tanulmány nélkül?
Ez a probléma kifejezetten súlyos lehet egy olyan áttekinthetetlen országos monopólium esetében, mint amilyen például a vasút. Nagyon nehéz információt szerezni a valós és indokolt költségekről. A vízszolgáltatás esetében azonban nagy szerencse, hogy rengeteg hasonló vállalat üzemel az országban. Ezért a szabályozó körülnézhet más városokban, és - figyelembe véve a helyi adottságokat - más vízművek működésének mércéje segítségével határozhatja meg az indokolt árat.
Végső soron egy állami vagy egy magánmonopólium túlzott árazásának megakadályozása tehát hasonló képességeket kíván meg a szabályozótól: pontosan informált, képzett, jól tárgyaló és hosszú távon gondolkodó döntéshozók képesek ezt a feladatot hatékonyan ellátni. Ezért a megfelelő árazás sokkal inkább a felkészültségtől és a megfelelő jogszabályoktól függ, mint a tulajdonos személyétől. A vízprivatizációs katasztrófák is leginkább az elégtelen előkészítésből, a szabályozók felkészületlenségéből és rövidlátásából adódtak. Éppen ezek váltották ki például a legendás lázadást a bolíviai cochabambai vízmű esetében: ez a vállalat éppen olyan pocsékul működött állami, mint magántulajdonban.
Összességében tehát a vízszolgáltatások esetében - leginkább a technológia statikus természete miatt - a privatizáció átlagosan nem jár a hatékonyság növelésével. Sokat segíthet viszont akkor, ha a hálózat elhanyagolt, és nagy beruházásokra van szükség. Ezt a privatizációs szerződésben pontosan ki lehet kötni, így teljesülését ellenőrizni lehet. A magánosítás hasznos lehet akkor is, ha az állami vállalat alkuereje túlságosan megnő - ilyenkor a szabályozó gyakran nem képes az akaratát érvényesíteni, ami egyre növekvő állami támogatási igényhez vezethet. Ekkor a jól előkészített privatizáció áttekinthetőbbé teheti a viszonyokat, és javítja a fogyasztók helyzetét. Azonban kulcskérdés a jó előkészítettség és a szabályozó megfelelő működése: ezek hiányában a magánosítás nem csodafegyver, hanem egy újabb bizonyíték lesz a földönkívüliek létezésére.
