Sajó László: Öt és feles

  • Sajó László
  • 2004.10.28 00:00

Egotrip

Egy Duna-parti csónakházban csak a jó Duna-víz (mely simogat) az igaz: a csónak kielboot, kajak vagy kenu, de leginkább egyik sincs; K. Dezsõ kajakja évek óta porosodik a - lám, mégiscsak - csónakházban, vízre már soha. K. Dezsõ inkább a partról nézi a fiatal versenyzõ(nõ)ket, mint eveznek a Gubacsi híd s egy új világ felé. A ház pedig szerény szárazföldi kabin, hivatalosan üdülõszoba, öt négyzetméter az egész, asztal, szék, hûtõ nyárra a söröknek, teáskanna õszre, kávéfõzõ, emeletes ágy, ha jönne valaki.

Szezonvég

(elégia)

Egy Duna-parti csónakházban csak a jó Duna-víz (mely simogat) az igaz: a csónak kielboot, kajak vagy kenu, de leginkább egyik sincs; K. Dezső kajakja évek óta porosodik a - lám, mégiscsak - csónakházban, vízre már soha. K. Dezső inkább a partról nézi a fiatal versenyző(nő)ket, mint eveznek a Gubacsi híd s egy új világ felé. A ház pedig szerény szárazföldi kabin, hivatalosan üdülőszoba, öt négyzetméter az egész, asztal, szék, hűtő nyárra a söröknek, teáskanna őszre, kávéfőző, emeletes ágy, ha jönne valaki. De K. Dezső, már amikor, egyedül jön ki a Dunára, ahogy itt, a "csónakházban" mondják. Csak nyár elején, névnapot ünneplendő telik meg a "terasz", hivatalosan előtér, mert az is van, ülik körül az asztalt, a bográcsos marhalábszárpörköltet. Ám hol van már/még a nyár? K. Dezső tüskés gesztenyéket rugdal, kisétál a stégre (hivatalosan, magyarul és költőien: víz feletti padozat), a Dunába köp, így szokta, ahogy a pocsolyákba is, eggyé válik, váladék, a természettel. Szemben Csepel, a papírgyár, kéményét nem tudják túlnőni a jegenyék, a csépapírról szurkolás hallik, az évek óta bezárt uszoda mint döglött bálna terül el a parton. Az egykor népes strand tövében rozsdás tanker vesztegel, sirályoknak leszállópálya. Balra a cső-, jobbra a Gubacsi híd, ott túl már a város. K. Dezső visszamegy kabinjába, magába merül. Ilyenkor, ősszel verset kell írnia, ez valami ősi ősztön, na miről, az őszről. Valamiért úgy érzi, költő ő, kiül hát, ha nem is a dombtetőre, az előtérbe, kabátban, szemben a Dunával, nézi a vizet, a papírt, a vizet. most már fél évig este lesz (N. N. Ágnes) / és árnyak teste zuhan át a parkon (T. Árpád) / a költő ilyenkor versbe kezd / szomorúfűzfán dalolász halkan Némi segítséggel kész az első strófa, vadkacsák gyűlnek a papírgyár Dunába ömlő meleg vizére, költöző madarak húznak Afrika, kajak-kenusok a Gubacsi híd felé. Belekortyol a teába, kihűlt. most végre gesztenyebarna koppan / égcsontváz rőt fény röntgenezte fák / a zárva tartó vásárcsarnokokban / patkányinvázió derengő csirkefarhát Készül a versgerinc, bár némiképp érthetetlen, hogyan kerültek halak s vadkacsák helyébe patkányok és csirkék. Majd átírom vízipatkányra. Lepedékes uszadék fát visz a víz, magát a vers, tovább. hulló levél csak semmi extrém / lassúdan hömpölygő verstócsa / bevált a jambikus beszéd keresztrím / zörren szélütem az ősz is egy szó csak K. Dezső gigáig húzza a cipzárt, hugyoznia kell, tán felfázott az alkotás lázában. A vécéig (hivatalosan: vizesblokk) végigmegy a soron (hivatalosan: Tőkésréce út, szíven találó név, hej, proletár), köszöngetne, de ki-ki saját vackába húzódott. K. Dezsőé a szélső "ház", mellette lakott a Bolond. Szomszédot szomszédjáról. A Bolond nem akarta látni a Dunát, beépítette a "teraszt", de nem ám, ahogy a Dunán szokás, könnyű náddal, funérral, papundeklivel - téglával, egy rést sem hagyva. Az ajtó is zárva mindig, a Bolond elő se jött, vízért se, hugyozni se, mit csinált egész nap, rejtély. K. Dezső csak egyszer látta, amikor szomszédja káromkodva elköltözött, alig vitt magával valamit. Egy társa segített neki, csitítgatta, mert a Bolond üvöltözött, hogy ő nem megy. Közben engedelmesen hordta a téglákat a kézikocsira, hazavitte (hova?), ott is befalazta magát, biztos. A Bolond elment, így K. Dezső legközelebbi szomszédja a Kártyás lett. Az előtérben reggeltől estig ulti, ebédszünettel, egész szezonban. Néha összevesztek, ilyenkor a Kártyás egyedül pasziánszozott, kibékültek, káromkodtak, játszottak tovább. A Kártyás már bement a városba, ajtaján lakat, két játszótársa bánatosan huszonegyezik a büfé előtt. A Kártyással szemben Szakácsék. Főznek reggel, délben, este. Még éjszaka is kisurrannak, az előtérbe, főzni, ott áll a Nagy Szent Gáztűzhely. Nem is szabad pedig, főzni, se mosni, minden ilyes tevékenység, s az elkövető is ki van tiltva a telepről (hivatalosan: sport-telep). Szakácsék nem is esznek, nem érnek rá, főznek. Rosszabb, hidegebb napokra tartalékolnak, télire, amikor nincs kint senki, bezár a telep. Szakácsék mellett, a legjobb helyen, lakik a Macskás. Van vagy tizenkét dög, a létszám változó. A Macskás be se fér a kabinba, kint kószál a parton. A macskák meg besurrannának Szakácsékhoz, enni nem kapnak, csak nyújtózkodnak az ételszagban. A Macskással szemben a Horgász. Végre egy autentikus vízparti. Az előtérben hálók, botok tömege, a Horgász reggel egy botot nekifeszít a víznek, napjában huszonötször ránéz, este feltekeri a damilt, másnap új bottal próbálkozik. K. Dezső halat fogni még nem látta. A Horgász, amikor éppen nem a botjához ballag, az előtérben ül, rejtvényt fejt, közben rádiót hallgat. Mindig a Kossuthot. De csak ritkán hallja, mert szomszédjában a Zenész vagy slágerrádióit vagy mjuzikcenterét bömbölteti. A Zenész túlüvölti a zenét, úgy köszön mindenkinek, mindig, K. Dezsőnek is, többször. Közben sört iszik, estére bezöldül az asztal, bereked a Zenész. A sor végén, a büféhez közel, lakik a Tévészerelő. Tévék mindenütt, szabadon, ha a Tévészerelő nincs kinn, akkor is. És egy tévé sem tűnik el, pedig még a lábtörlőt is lopják. A Tévészerelő szerel, a büfébe sem jár. Tévét nem néz, be se kapcsolja. Hogyan tudja akkor, hogy megjavította? Nem javít, csak szerel, K. Dezső gyanítja. Vagy csak úgy, babrál, lássák, Tévészerelő. Nézi magát sötét kép-ernyőkön.

K. Dezső a sor végére ért, a versben is, hugyozott, visszaül, de közben sötét lett, bemegy a kabinba. A kislámpa fényénél írja tovább. jaj ki ne hagyd a rímhívót avar / s a táj öngyulladó jelzőtüzét: kifosztott / költő rabolta ki ki addig szarkavar / míg kész a vers rothadó őszi komposzt K. Dezső hátradől, a polcról szigorúan néz le rá a hármas oltár: a Stalker, a Stalkerből Martiska és J. Attila, ki más. Ezen még dolgozgass, Dezsőkém. De K. Dezső úgy érzi, megérdemel egy Unicumot. Összepakol, az asztalt becipeli a kabinba, jól bezár, lakat, télire. Ki tudja, legközelebb mikor jön. Kimegy a stégre, köp, vízen vastraverzfények, csepeli otthonfények, gondoljátok meg, pesti panelproletárok.

A büfénél gyülekeznek az utolsó bérlők, kik utoljára hagyják el a bezáró telepet. A Gilisztás mindig hétkor jön, és három deci pirosat iszik. Aztán még egyszer, és még, a többiek fizetnek neki. A horgászok, akiknek gilisztát hoz, és a többiek, akik csak úgy. A Gilisztás (nekünk Girnyó) ruhájából dől a földszag, a Gilisztás a halál rokona, de senki sem húzódik el tőle, sőt, a közelében lézengünk, meghívjuk, leültetjük. Jó, ha az ember jóban van a halál rokonával. Egyszer még segíthet, egyszer még visszahív. Szól a zene, de vidám ez a búcsúest, tánc, nyári zsíroskenyér-partik emléke s ígérete a levegőben, inni kell, hideg van. A Gilisztás adja meg a jelet, visszaviszi az utolsó pohár bort, leteszi a pultra, elmegy, nem köszön. Bassza meg, haza kell menni. Vasárnaponként jöhetünk, nyolctól háromig, lehet nézni a vizet, dideregni a parton, számolni a túlélő vadkacsákat, gyülekezni a büfében a forralt bor körül.

K. Dezső a HÉV-megállóban megiszik egy papírpoharas Unicumot, itt a legolcsóbb a városban, ez már a város. A telep bezár, de télen is javában zajlik az élet a Tőkésréce úton: a Bolond kabinjában macskák kártyáznak, a Kártyás, a Macskás, a Horgász kibicelnek, a Zenész legújabb cédéjéről Girnyó hallgat, miközben Szakácsék milánói gilisztával tömik K. Dezsőt, aki erre felriad a HÉV-en. Közben a vers tovább írja magát, szerencsére K. Dezső erről mit se tud. tócsád metaforafodraiban bújj el még / köd szél sár levél halál megannyi vedlett ősztoposz / fejezd be már levegőben lóg az új jelkép / karácsonyfán kisded fütyi fénylő fenyőtoboz

Neked ajánljuk