Jól van, színeket vallok. Kék, fehér. Aki még nem tudná. Nem születésemtől, pár évre rá, Sándor Csikar utolsó éveit játszta, én hatévesen Õ akartam lenni. Csak a hetes mez bűvölete maradt, álmomból. Meg a csapat, rám. Az enbékettes, a bajnok. A kupagyőztes, most.
Erre ki kell menni, mondom Gusztinak, mi ketten vagyunk a J-közép (jé, itt emtékások is vannak?!), gyerünk, gyerünk, Angyalföldre. Jönnek a villamosok, tizenkettesek, tizennégyesek, lila sálak, mi csak félszavakból értenénk egymást. Esik, még az ég, az isten is lila. Én is az leszek mindjárt, ha visszaszólok. Ahhoz még korán van, állok a sarkon, egykedvű stadlerszurkolónak adom ki magam, az is kékfehér. Megint jön egy lila ember, mint a mesében, ez a Guszti, terepszínbe öltözött. Jól jön ez még, simogatja meg a pólót, ha rohanni kell. Be a pályára, kérdeném, megírta az újság, meccs után zsilipeket kinyitják, tömeg tódulhat, tombolhat, örömünnep, győztes csapat díszpáholyba fölfuthat, köztársasági elnök kupát átadhat. Ahogy a kenti hercegnőék csinálják valahol itt Európában, rangunk mint kupánké, emelkedik, levegőbe száz lufi, lilák és kékek, de: pirosfehérzöldek, emelkedő hangulat, nemzet. Lila égből lila kulisszák közé zöld fűre helikopter, kiszállnak csapatkapitányok s a bíró, nem Major Tamás, mint anno diózsgyőrben, rendezte nem Jancsó Miklós, az emelesz, ahogy azt szegény Kovács Attila elképzelte. Lélegzet és eső eláll, minden adva van, labdarúgó, idő.
Itt közben volt egy meccs, ez itt a meccs helye. Egy gól, a mindent el. Szakértők szerint ezt nem kellett volna, a gól a bűnös. Õ kezdte. Meg a gólt vétő, egy védő, ráadásul a buzikuttor, a kuttorbazdmegazanyádat. Vége, a bíró (teszeméttótvencel!) lefújja, mondom a Gusztinak, na, akkor most mi jövünk. Csak nyíljanak meg a kapuk, meg volt írva. Gyertek ide, jönnek, nyomukban lila förgeteg, -telem. Most kéne az a helikopter, közegek benyomulnak, gyú-gyú-gyú, vízágyú, te hülye, ez könnygáz, most már tudom, merről fúj a szél, zokon vettem, tüdőre. Akkor innen most el vagyok üldözve. Félutamból még vissza, a győztesek díszpáholyban lelnek menedéket, könnyeimen át se látom a köztársaság elnökét, talán itt se volt, talán igaz se, mondd, hogy csak álom volt, nem.
A buszmegállóban maga Nagy Gáspár, kiváló költő és kiváló fradista, a lila táborból jön, alkalmazkodó életmódot folytatott, nem adott életjelet. Amikor azok beözönlöttek, ő lassan elszivárgott, idő van. Mondja, a táborban már a fradidózsára készülnek, biztos azér´ e hadgyakorlat. [A csata megvolt, az utolsó jelentések (kórházi, záró-) szerint jól sikerült.] Gazsi fia ötévesen volt először meccsen, az enyém most kétéves, még nyeretlen, félek (félek!), ő fog engem kivinni. Boldog kettősrangadókat emlegetünk, áldott emlékű metrófogantyúkat, gőzölgő rendőrlószart, de szép volt!
A kocsmában jut eszembe, hiszen én nem láttam a kupát, meg akarom nézni, hülye vagy, de én látni akarom, azért mentem ki, Rákoscsabára is, enbékettőbe´ is, harmatban, s ha, ide nekem a kupát is, elvették tőlem a pálya zöld füvét, kérem, én még nem tomboltam, nem tomboltam, menj haza, feküdj le.
A képújságot még megnézem, a dunatévében is, mit látok: Újpesti TE - MTK Hungária FC 1-0, ennyire berúgtam volna, kikaptunk? Vagy a rend helyreállítása érdekében eme bölcs döntés született?! És mindenki mosolyog, körtáncol, pezsgőt iszik kupából, ereklyét tép játékosról, hálót szaggat? És megkerült a köztársasági elnök is? Csak én ülök bambán, hülyén az éjben?
Szóltam, javítsák már ki, fájdalom, az eredmény fordított. Csak azt a sepsiszentgyörgyi utést sajnálom, aki úgy feküdt le, hogy. És reggel nem érti, akkor most mi van.
Ha ez vigasz, én se.
