Számot szeretnék adni e hasábokon is a lírai én olthatatlan vágyáról, amelyet így szokott ő olykor kifejezni: "Úgy szeretnék valami normális helyen élni."
Mert ez a hely azért nem egészen az. Fáj ezt kimondani, de szükséges. S ezúttal nem is egyszerűen választásoktól gyötört kis hazánkról van szó, hanem szűkebb környezetünkről, kedves szomszédainkról is meg erről az egész, fülledt, nem egészen jó illatú, kínos kelet-közép-európai történelemről.
Tény, ami tény: az egyik legnagyobb magyar költő nem magyar származású, mondjuk, szerb vagy rác, meg még mi minden, mit tudom én. Ez lehet nagyon mulatságos, érdekes, szép vagy megható (tessenek felfigyelni a finom fokozásra). Szerintem ez a jelentéktelen irodalomtörténeti adalék megannyi büszkeségre adhat okot, olyan pontja köztudatunknak, ahol összeforrhat nemzeti, liberális, szocialista s megannyi más erő meg gondolkodás. Meg kell hogy dobogtassa a nacionalista szíveket is (lám, a magyar, a nagy, milyen befogadó és asszimiláló); kedves a másság és multikulti szabadelvű híveinek; az internacionalista forradalmi összefogás szoci bajnokainak; és így tovább. A magyarosított nevű Petrovics Sándor valamennyiünk közös ügye, ha bármin összekap négy-öt magyar, ezen ugyan nem.
Erre föl a kolozsvári polgármester olyan márványtáblát avatna, amely a magyar külügy és a Kolozs megyei prefektus egybehangzó véleménye szerint magyarellenes gesztust közvetítene, amennyiben ezt a tényt örök időkre kőbe faragná, s ráadásul nevezett költőt nemes egyszerűséggel szerbnek nevezné ki.
Mármost mi volna, ha nem lenne mögöttünk néhány száz év, amit kölcsönösen jól elbaltáztunk egymásnak, ha nem tudnánk, hogy a polgármester az és olyan, aki és amilyen, ha - egyszerűen szólva - normális helyen élnénk?
Semmi.
Mindnyájan boldogak lennénk, a magyar külügy üdvözölné, hogy a polgármester úr emléket kíván állítani a nagy magyar költőnek, s hogy nem mulasztotta el az arra járó turisták figyelmét felhívni a genealógia azon (mulatságos, érdekes, szép vagy megható) jelenségére, hogy az illető ráadásul nem is magyarnak született. Legfeljebb kis helyreigazításra volna szükség, a polgármester úr tévedett, mert azért a költő mégiscsak magyar volt, kis félreértés, van ilyen. A polgármesternek minden valószínűség szerint olyan szándékot tulajdonítanánk, hogy az e területen élő népek különös összevegyülésére hívja fel az utókor figyelmét. Õ köszönettel tudomásul venné, hogy tévedését korrigálták, intézkedést tenne folyamatba a tábla korrigálása iránt. Újabb Petőfi-emlékhellyel lennénk gazdagabbak, magyarok és románok (sőt immár a szerbeknek vagy rácoknak is lenne hol leróni tiszteletüket népük nagy szülötte előtt).
Ehhez képest a dolog most úgy fest, mintha a polgármester olyan fegyverhez nyúlt volna, amelyet már az óvoda nagycsoportjában is meghaladottnak tekintenek az érettebb gondolkodású óvodások: hogy valakit azért csúfolnak, mert szeplős vagy vörös hajú, vagy szemüveges, vagy a többi gyereket gúnyolják, mert így, ahogy van, bevették maguk közé a csapatba. Mintha ez bármit is számítana. Akit pedig ilyesmivel sokat piszkálnak, az mégiscsak ugrik, még ha tudja is, hogy hülyeség az egész, oda se kellene figyelni. És kész a csetepaté. Még csak azt sem lehet mondani, hogy mindketten hülyék (pedig azok), mert tudjuk, hogy ez a viszony már baromira el van rontva, elég egy rossz pillantás, a másik már üvölt. Szét kell őket ültetni. Mindkettőnek pszichológus kéne, vagy valami jó adag mákos cucli, amitől mindent alaposan elfelejtenének.
