Bölcs öreg sajtómunkás ismerősöm lebeszélt elhatározásomról. Hónapokkal ezelőtt úgy döntöttem ugyanis, hogy ha ez a médiatörvény életbe lép, akkor én ünnepélyesen elbúcsúzom az Olvasóktól. Volt húsz szabad évem, köszönöm a sorsnak, ez messze több, mint amit huszonöt éve legszebb álmaimban is remélhettem.
A rendszerváltás előtt leélt negyven évemben semmiféle közírói tevékenységet nem folytattam. Olyan feltételek mellett nem. Az írás számomra szabadságot feltételező tevékenység, inkább csinálok valami mást, ha egyszer ilyen helyre születtem, és itt is akarok élni, mert egyéb okok miatt itt szeretek. Én nem tudok úgy írni, hogy a soraim között kelljen olvasni. Megvannak, megvoltak ennek is a nagymesterei, és majd újra nagy örömmel fogom olvasni őket - gondoltam. Talán még Demszky megtartott valahol jól eldugva egy őskori stencilgépet, lehet, hogy már porolja is lefelé, mert főpolgármesteri tevékenységét ugyan lehet vitatni, de azt aligha, hogy ő sem az óvatosan a sorok közé rejtett üzenetek embere.
A bölcs öreg több indokkal beszélt le. Ezzel megfosztanám magam a bírálat vagy a fontos ügyekben való megszólalás lehetőségeitől. Ez még nem hatott volna meg, ha olvasóim értenek a szóból, érteni fognak a hallgatásból is. Ismerősöm azt mondta, ezt akkor lehet megtenni, ha minden elveszett, ha minden demokratikus szabály érvényét veszti - de hát ettől még elég messze vagyunk. Furcsa és nagyon jó volt ezt pont tőle hallani, tőle, aki oly apokaliptikus módokon tudja ecsetelni, hogy mennyire érvényét vesztette mostanában minden demokratikus szabály - de még ez sem tántorított volna el az elhatározásomtól. Ez a profi újságíró gondolkodása, én ebben a szakmában a klasszikus angollord-ideált (profi tudású amatőr) próbálom követni. Tisztességes profi akkor is kimegy a pályára, ha tudja, hogy csal a bíró, tisztességes amatőr nem.
Az ismerősöm számomra perdöntő érve szerint a sajtó természete már csak olyan, hogy az olyasfajta csesztetésből, amivel most a médiatörvény fenyegeti, csak jól jöhet ki. Ezzel teljesen elmulasztotta azt a rossz érzésemet, hogy ha ezentúl is ugyanúgy írok, mint korábban, akkor valójában a lap szerkesztőjének micsodájával verem a csalánt.
Amúgy maga a törvény is változott az első megszellőztetése óta. Kimaradt belőle a vélemény-helyreigazítás. Nincsenek illúzióim, aligha azért, mert belátták az abszurditását. Inkább azért, mert most már megerősödött annyira a fideszes médiabirodalom, hogy egy ilyen paszszus erősen fenyegetné őket is. Még a végén egy-egy bíró olyan megátalkodottan komolyan venné a függetlenségét, hogy a törvény alapján az ő véleményükkel szemben is megítélné a vélemény helyreigazítását, amikor mondjuk a Magyar Nemzet cikkírója patkánynak, undorító féregnek vagy köztörvényes bűnözőnek titulálja a más nézeteket vallókat.
Az is kimaradt végül a törvényből, hogy a médiahatóság horribilis büntetésének azonnali hatálya legyen akkor is, ha a másik fél bírósági perben vitatja. Ez eleve megöl minden vitát. Úgy nem lehet vitatkozni, hogy az egyik félnek csak puszta szavak állnak a rendelkezésére, míg a másik bármikor fordíthat a vitán egy úgynevezett beszédaktussal: "huszonöt milla, kérem, fáradjon a pénztárhoz". Ezt amúgy végképp nem értem: az enyhébb módosítást még a beterjesztője sem szavazta meg - ámbár ilyesmit is láttunk már bőven az előző rendszerben.
Maradt így is elég: maga az egész törvény. Ezt azonban már sokkal nehezebb elmagyarázni annak, aki magától nem érti, mi a baj vele. Ezen a ponton nem elég mantrázni a szokásos demokrata szlogeneket, papolni véleményszabadságról, jogbiztonságról vagy más esetekben fékekről, ellensúlyokról. Itt és most sokkal korábbról, a nulláról vagy inkább a mínusz egyről kell elkezdeni az érvelést.
Csak egy példa erre: nem elég gerincreflexből visszautasítani Belénessy Csaba, az új MTI-vezér érvelését, miszerint "az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval". Hiszen valóban nem illik megharapni a kezet, amely etet. Csakhogy egy nyugati demokráciában felnőtt ember számára természetes, hogy a közmédia embereinek fizetését nem a kormány, hanem az adófizetők állják, például ő maga is. Ebből következik, hogy a közmédiának igenis kötelessége a kormánnyal egyet nem értő nézeteket is korrektül megfogalmazni, és így akár a kezébe is harapni a kormánynak. Nálunk ez nem természetes még, ezzel kell hát kezdeni, különben akaratlanul is elbeszélünk egymás mellett.
Egyetértek az ismerősöm érveivel abban is, hogy ezt a médiatörvényt így nemigen fogják alkalmazni. Nyugodtan írhatunk továbbra is ugyanúgy, ahogyan eddig. Ha Európa boldogabbik felében nem törvénysértő az írásunk, itt sem lesz büntetve, hiába lesz itt ezentúl elvileg büntethető. Én sem a félelem miatt akartam elbúcsúzni az írástól, hanem pusztán rosszkedvből. Ilyen törvényt nálunk, Európában akkor sem hoznak, ha valójában eszük ágában sincs ténylegesen alkalmazni.
Hajlamos vagyok elhinni a kormánynak, hogy valóban nem akarja a törvényt tisztességtelenül alkalmazni akkor sem, ha megteremtette erre a lehetőséget magának. Nem csak azért, mert a sajtó már csak olyan, hogy az ilyesmiből eleve jól jön ki. Az az érzésem, hogy ez a törvény nem elsősorban a Magyar Narancs-féle orgánumok ellen lett megalkotva. Persze tévedhetek, de én úgy érzem, ha valaha is alkalmazzák, akkor a szélsőjobboldali lapok, portálok ellen fogják. És akkor nagyon nehéz helyzetbe kerülünk.
Remélem, lesz annyi vér a pucánkban, hogy a leghatározottabban tiltakozzunk, és kifejezzük szolidaritásunkat akkor is, ha egy olyan orgánumot lehetetlenítenek el e törvény alapján, amelynek egyetlen betűjével sem értünk egyet, amelynek minden szavától feláll a szőr a hátunkon. A szélsőséges, uszító orgánumokat más eszközökkel kell elhallgattatni: erre a korábbi törvények is alkalmasak, ha a kormányzó párt komolyan akarja. De nekik úgy a kényelmesebb, hogy "a fiamnak mondom, a lányom értsen belőle". Hát ne értsünk belőle, következetesen és konokul ne. Nem lesz kellemes érzés mondjuk a kurucinfo.hu mellett kiállnunk, de ha komolyan vesszük a saját tiltakozásunkat a médiatörvény ellen, akkor ez is kötelességünk lesz.
