Miként 1968-ban, az idén is Új Gazdasági Mechanizmus lépett életbe. A változások iránya eltérő ugyan, de nem kételkedhetünk abban, hogy az állampárt kísérletező kedvét most is a jobbító szándék vezérli. Alapállásukban az is közös, hogy a kormány ma is mindenhatónak képzeli magát a gazdasági folyamatok alakításában, és meggyőződése szerint az egyén csak felsőbb útmutatásra képes saját érdekeit felismerni. A közérdeket a pártállam testesíti meg, és ösztönzőkkel közvetíti a gazdaság szereplőihez.
A közös vonások mellett azonban jelentősek az eltérések, és nem éppen a mai kormány dicsőségére. A 60-as években a gazdaságirányítás reformját az váltotta ki, hogy a tervutasításos rendszer addigi eszközei rendre kudarcot vallottak. Hiába hoztak párthatározatot arról, hogy a gazdaság évente mondjuk hét százalékkal növekedjék, és tíz év alatt egymillió munkahely jöjjön létre, a ráolvasás direkt módszere csődöt mondott. Az 1953-tól - kényszerű megszakításokkal - munkálkodó reformközgazdászok sugallatára ezért 1968-tól kísérletet tettek arra, hogy a tőkés viszonyokat utánzó ösztönzőkkel teremtsék meg a gazdasági hatékonysághoz szükséges érdekeltséget.
Olyan emeltyűket kerestek, amelyek alkalmasnak látszottak arra, hogy pótolják a magántulajdonnak és a piacnak a - rendszer lényegéből fakadó - hiányát. A tulajdonosi érdeket a nyereségérdekeltség bevezetésével próbálták meg szimulálni. Az állami vállalatok addig csak arra voltak képesek, hogy az erőforrások pazarló felhasználásával és a fogyasztói igények figyelmen kívül hagyásával növeljék a kibocsátásukat. Az új modellben a tervutasítás helyett a nyereség vált a gazdaság legfontosabb ösztönzőjévé. És bár valóságos piac hiányában a nyereséget alakító árak az új szisztémában sem tükrözték a kereslet-kínálati viszonyokat, mindez mégis előrelépést jelentett a korábbi modellhez képest, amelyben a mennyiségi előirányzatok (évi 789 ezer harisnya a harisnyagyártól és 4567 traktor a traktorgyártól) teljesítése volt a vállalatvezető megítélésének egyedüli szempontja. No meg a pártszerű viselkedés - bár ez a nyereségérdekeltség mellett is megmaradt. 1968-tól azonban mégiscsak helyet kapott némi ésszerűség a magyar gazdaságban, valamelyest csökkent a pazarlás és a hiány.
A ma kibontakozó ÚGM viszont inkább viszszalépésként értékelhető, mint valamilyen előrevivő út állomásaként. Az utóbbi 20 évben magántulajdonon alapuló piacgazdaság működött Magyarországon, amelyben nem mindig mentek ugyan jól a dolgok, de nem az alapmodell csődje miatt, hanem azért, mert a politika rátelepedett a gazdaságra. A kormányok időnként az ország adósságát felduzzasztó elosztási politikát folytattak, különféle támogatásokkal torzították el a piaci árakat és a keresletet, állami túlköltekezéssel szívták el a pénzforrásokat a magángazdaságtól. A mai kormány azonban nem a gazdaságpolitika hibáit kívánja orvosolni, hanem olyan, rendszerszerű változásba (rendszerváltozásba?) kezdett, amely a magánszektor megregulázásával és elsorvasztásával, valamint a fékek és ellensúlyok kiiktatásával éppen hogy növeli a hibák elkövetésének esélyét.
Az indirekt ösztönzők rendszerével most nem a hiányzó magántulajdont és piacot kívánják szimulálni, hanem éppen ellenkezőleg: a (még) létező magántulajdonosi érdekeket és a (még) működő piacot próbálják kiiktatni. Most éppenséggel volnának direkt ösztönzők, hiszen a magáncégek természetüknél fogva érdekeltek abban, hogy kielégítsék a piaci igényeket, innovációkat hajtsanak végre, és beruházásokkal növeljék kibocsátásukat; vagyis hogy a gazdasági növekedés motorjává váljanak. A magyar kormány azonban önként lemond róluk, és zavaros ideológia jegyében önmaga kívánja mindazt megvalósítani, amire a magántulajdonosi érdekekre épülő piacgazdaság - megfelelő szabályozás mellett - bizonyítottan alkalmasabb.
A piac- és magántulajdon-ellenes lépésekhez kreált ideológiához hasonlóan az alkalmazott "ösztönzők" rendszere is meglehetősen zavaros, sőt némely eleme kifejezetten célszerűtlen. Milyen emeltyűkkel operál a kormány? A tőkeszegény ország számára nélkülözhetetlen külföldi befektetőket például azzal próbálja maradásra és újabb beruházásokra bírni, hogy tetemes különadókat vet ki rájuk. Hasonlóan faramuci módon "jutalmazza" a múltbeli kötődést: minél jobban beágyazódott az adott cég a magyar gazdaságba, annál nagyobb a kiszabott extrasarc. Az egyéneket is szokatlan módon ösztönzi a kormány újabb és újabb megtakarításokra: a régi megtakarítások egy nem jelentéktelen, a magánpénztáraknál összegyűlt részének államosításával és elköltésével. Ha ettől nem jön meg a kedvünk a takarékoskodásra, akkor semmitől!
Nem hallgathatjuk el, hogy valódi ösztönzővel is operál a kormány: a korábban megtelepedett cégek mellett újakat is csábíthat a nemzetközi összevetésben is igen alacsonyra csökkentett társasági adó. Csakhogy nagy ideológiai zavarában kormányunk a mézet madzag helyett korbácsra kente: az adócsökkentést a gazdasági életben (is) elengedhetetlen jogbiztonság és kiszámíthatóság fölszámolásával párosította. Hiszen milyen tulajdonos az, amelyik nem néz az orránál tovább, és nem tántorítja el a beruházástól az, hogy bármikor visszamenőlegesen megadóztathatják, s ilyenkor már jogorvoslatra sincs lehetősége?
A magántulajdonosi érdekek táplálta természetes ösztönzöttség kiiktatása és kontraproduktív mesterséges ösztönzőkkel való helyettesítése mellett nem tudni, mitől reméli a kormány 2012-től az évi ötszázalékos növekedést és a 2020-ig betervezett plusz egymillió munkahelyet. Mert az tuti, hogy a mégoly határozott kezdeményezőkészséggel megáldott, de felelősen viselkedő magáncégek ilyen "ösztönzők" mellett ezt nem hozzák össze.
Ott van persze, és bővíthető az állam finanszírozta gazdaság. A Magyar Fejlesztési Bank hatóköre újabb törvénymódosításokkal tetszés szerint tágítható: ha kell, annak és arra ad majd hitelt, és olyan feltételekkel, amire csak a tulajdonosa utasítja. Legfeljebb nem fizetik vissza a kijelölt kedvezményezettek, a bank pedig újabb és újabb állami tőkeinjekciót kap majd. S hogy honnan lesz mindehhez pénze az adócsökkentés mellett Kánaánt ígérő kormánynak? Ha végképp elfogynak a kisajátítható megtakarítások, a talonban még mindig ott marad a jegybank. Amely mi másért volna, mint hogy támogassa a kormány ámokfutását?
Ma nem áll nyerésre a kormány új gazdasági mechanizmusa - erre utalnak az eddig kapott jelzések, az ország leminősítésétől a gazdasági szereplők szkeptikus megnyilatkozásain keresztül a nemzetközi sajtóban megjelenő kritikákig. Kísérletezni persze szabad, épp úgy, mint 42 évvel ezelőtt. Sőt, most még inkább. Akkoriban a Szovjetunió vezetése állított föl korlátokat az alaprendszertől idegen elemekkel történő kísérletek elé. Most mintha az Európai Unió vezetése jóval nagyobb szabadságot hagyna a magyar vezetésnek arra, hogy kedvére fölrúgja a jogállami és piacgazdasági normákat. Csak abban reménykedhetünk, hogy nem általános iránymutatásnak szánják a magyar kísérletet.
