| ||
A véleménynyilvánítás szabadsága (benne értelemszerűen a sajtószabadsággal, amelynek feltétele az intézményes cenzúra eltörlése) alapvető polgári-liberális követelés. Egyben forradalmi ügy: John Milton a királyi zsarnokságot megdöntő angol parlamentnek címzett röpiratában (Areopagitica, 1644) követelte (alighanem elsőként Európa történetében) a sajtótermékek előzetes engedélyeztetésének eltörlését, mint ahogy a mi 1848-unk ifjú forradalmárainak a nevezetes tizenkét pontjában is első helyen szerepelt ugyanez, azaz a lehető legnagyobb nyomatékkal. A sorrend is jelezte, hogy az összes többi követelés teljesíthetőségének szükséges feltétele a sajtószabadság, azaz a cenzúra eltörlése; amíg ez nincs meg, addig a többiről - törvény előtti egyenlőségről, jobbágyfelszabadításról, közös teherviselésről - beszélni sem érdemes.
Cenzúra persze később is volt, pontosabban hol volt, hol nem volt. Gyakran ugyanabban az országban: Angliában, a szólásszabadság őshonában 1737-től 1968-ig minden egyes bemutatásra szánt színdarabot engedélyeztetni kellett a Lord Chamberlain címet viselő főcenzorral, illetve a hivatalával, s 1913-tól 1968-ig ugyanez vonatkozott a játék- és dokumentumfilmekre is (az angol - vagy Nagy-Britanniában forgalmazott - filmek nyitóképe kötelezően a British Board of Film Censors forgalmazási engedélyének a fényképmásolata volt).
Ez a cenzúra előzetes formája, mely nem engedélyez: megakadályozza, hogy a kiadvány a nyilvánosság elé kerüljön. Másik formája, az utólagos cenzúra betilt: megakadályozza a már nyilvánosságot látott kiadvány terjesztését (lásd James Joyce, Ulysses; Henry Miller, Ráktérítő), és ha jónak látja, gondoskodik róla, hogy a kiadvány szerzőjét perbe fogják (Gustave Flaubert, Bovaryné; Charles Baudelaire, A romlás virágai).
Ezen már szerencsésen túljutottunk, gondolhatnánk. Ami könnyelműség lenne, ugyanis - szabadság ide, szabadság oda - cenzúra ott is van, ahol nincs, vagy ahol eltörölték. Hivatalos, intézményes és hatósági formája helyét mindenhol átveszik az informális cenzúra legkülönbözőbb változatai, egyrészt a politikai pártok, egyházak, ilyen-olyan civil egyesületek és szakmai testületek szabadságkorlátozó nyomásgyakorlása, másrészt a félelem, az óvatoskodás, illetve a helyezkedési kényszerek és vágyak vezérelte önkéntes cenzúra, beleértve ennek "öncenzúra" néven ismert válfaját. Hogy az immár huszonhárom (plusz-mínusz kettő-három) éve szabad Magyarországon is ez a helyzet, ennek szemléltetésére kapirgálnánk elő két érdekes példát. Mivel egyetlen szó eltüntetésével kapcsolatos mindkettő, alig-alig észrevehető, szinte mikroszkopikus cenzurális beavatkozásokkal lesz dolgunk. Taglalásuk során ezért mikrofilológiai módszereket is igénybe kell vennünk.
Kezdjük mindjárt a sajtószabadság magyar apostolával, a fentebb említett Táncsics Mihállyal. Hősi alakja a halála óta eltelt százhuszonkilenc év során mit sem fakult a nemzet emlékezetében. Rangos díj van róla elnevezve, melyet a szabad, ám felelősségteljes újságírás jelenkori kiválóságainak ítélnek oda. Még munkái iránt is mutatkozik némi olvasói érdeklődés. Legalábbis ez derül ki az antikvárium.hu honlapon, ahol megvásárolható Táncsics Mihály Életpályám c. könyve (eredetileg: 1873, 1885; modern kiadás: 1949), és megrendelhető a Táncsics-irodalom olyan ritkasága, mint Lestyán Sándor (1896-1956) Az ismeretlen Táncsics című 1945-ös munkája. Az utóbbi előszavából egy részlet, ha a megfelelő helyre kattintunk, megjelenik egy kinyíló ablakban - a honlap szerkesztői nyilván reklámcéllal ágyazták be ezt a pop-up-ot. Lestyán - a két világháború közötti korszak jó tollú és szabad szellemű újságírója - itt egy-egy rövid idézettel szemlélteti, hogy a magyar múlt neves alakjai közül ki hogyan vélekedett Táncsics Mihályról. Petőfi Sándor, Jókai Mór, Ady Endre és Móra Ferenc lelkes szavai mellett Szilágyi Sándor, az 1827 és 1899 között élt neves történész szigorú ítéletét is idézi Lestyán. Szilágyi szerint Táncsics Mihály "a dolgok folyamára hatást gyakorolni nem bírt. Nem - túlzásért. Mindig a legszélsőbb párthoz tartozott s ezért s ábrándozásaiért köznevetség tárgya lőn".
Nos, itt meg kell állnunk egy pillanatra. Az idézett szöveg eredetileg egy kicsit másként hangzott: "Mindig a legszélsőbb párthoz tartozott s ezért és communisticus ábrándozásaiért köznevetség tárgya lőn." [Az én kiemelésem - T. F.] Ez olvasható a szerzőnél, akitől az idézet származik (Szilágyi Sándor: A magyar forradalom férfijai 1848/9-ből. Pest, 1850. 2. kiad., 306. o.), ugyanebben a szövegezésben idézi Lestyán Az ismeretlen Táncsics-ban, az "Előszó" első oldalán, és pontosan evvel a szöveggel reprodukálja az idézetet Czibor János az Életpályám 1949-es kiadásához írott előszavában (20. o.).
Valaki tehát utólag megcenzúrázta Czibort, Lestyánt, Szilágyit - és persze Táncsics Mihályt, az ő harcos és következetes szocialista-kommunista "ábrándozásait" is. Hogy ki volt az antikvarium.hu cenzora, lényegtelen. Hogy miért tette, amit tett, voltaképpen megértjük: a communisticus jelző nem a legjobb ajánlólevél Kétharmadországban. Merőben üzleti szempontból sem tanácsos hírbe hozni a "vörös republikánust" (ahogy magát és elvtársait nevezte Táncsics). Isten ments, hogy még a végén Károlyi Mihály sorsára jusson: önkényuralmi előfutárnak nyilvánítják, szobrát eltávolítják, a nevét viselő utcákat-tereket átnevezik, könyveit bezúzzák, netán máglyára vetik, a Táncsics-díjas újságírókat egy frissiben megalkotott, ám retroaktív hatályú törvény alapján a vádlottak padjára ültetik - 1848. március 15. hőse innentől fogva eladhatatlan. Úgyhogy jobb ezt megelőzni. Szerencsére szabad a cenzúra, használjuk hát, arra való. És hogy mit szólna mindehhez, ha élne, a Sajtószabadságról nézetei egy rabnak szerzője, ezen végképp felesleges törni a fejünket.
Ugyanilyen mikroszkopikus beavatkozással - egyetlen szó kiiktatásával vagy eltüntetésével - kapcsolatos másik történetünk is. Szereplői részben azonosak az előbbiével: a márciusi ifjakkal, Táncsiccsal és a tizenkét ponttal lesz ismét dolgunk - de már csak legközelebb.
