Most is, az Európai Parlamentben a magyar kormány jogsértéseiről hozott állásfoglalás kialakításánál, a néppárti elvbarátok többségének - politikai számításon alapuló - jóindulata mellett más pártok olyan képviselőinek visszafogottságára is bazírozhatott, akik nem akarják a magyar népet büntetni pusztán azért, mert rosszul választott 2010-ben.
Emiatt szemtelenkedhetett Orbán Viktor a Tavares-jelentés múlt keddi strasbourgi vitáján. Azért mondhatta, hogy Magyarországgal szemben precedens nélküli eljárást folytatnak, mert még a jogtiprásokon felháborodott képviselők sem javasolták a "jogszerű" megoldást, vagyis az uniós szerződés hetedik cikkének az érvényesítését, amely akár Magyarország (pontosabban: a magyar kormányfő) szavazati jogának megvonását is maga után vonhatja. Az EP csupán annyit javasolt, hogy ha a jogsértések kiküszöbölésére megfogalmazott ajánlásokra adott magyar válaszok nem állnak összhangban az uniós alapelvekkel, akkor hozza működésbe az EU-szerződés 7. cikkében előírt mechanizmust. Ez felhatalmazza az Európai Tanácsot annak kijelentésére, hogy fennáll az uniós alapértékek megsértésének komoly veszélye. De csak akkor dönthet minősített többséggel a szerződésben foglalt jogok, közte a kormányfő szavazati jogának felfüggesztéséről, ha a tanács egyhangúlag megállapítja, hogy Magyarország súlyosan és tartósan megsérti az uniós szerződésben foglalt értékeket.
Az EP derekas döntésének, amellyel elfogadta a Tavares-jelentést, a kormányt ért presztízsveszteségen kívül tehát csekély gyakorlati következménye van. Orbán viszont csak a durva jelzésekből ért; az ilyen "fogatlan oroszlánoknak", mint amilyen az Európai Parlament, legfeljebb beint. Ahogyan a vitát követően a Népszabadság tudósítójával megüzente: csak az Európai Bizottsággal működik együtt, "mert az az uniós szerződés őre, de a parlamenttel nincs mit kezdenünk".
Azért is példálózhat Orbán ilyen nyugodtan az Európai Bizottsággal, mert ez az intézmény is meglehetősen puhánynak bizonyult, amikor kiengedte Magyarországot a túlzottdeficit-ejárás alól, és evvel éppen a választások előtti évre adott szabad kezet kormányának. Pedig jól látták ők is azt a szemfényvesztést, amivel a magyar kormány a költségvetési hiányt a kívánt szintre tornázta le. Tisztában voltak vele, hogy a költségvetési fegyelem bajnoka szerepében pózoló Orbán a hiánycél mindenáron való teljesítése érdekében uniós értékeket dob sutba. A versenysemlegesség felrúgásával zsigereli ki a kiszemelt ágazatok multijait, hogy aztán az így nyert többletbevételből jutalmazza a politikailag fontos cégeket és magánszemélyeket. Azt is jól látták, hogy az újabb és újabb megszorításokkal a magyar kormány éppen a gazdasági növekedés alól húzza ki a talajt, vagyis a jövő "felélésével" teremt pillanatnyi egyensúlyt. Átlátszó húzás volt Orbántól, hogy a magyar kormány jogsértéseit azzal próbálta cáfolni a múlt keddi strasbourgi EP-vitán, hogy lám, még mindig dől a tőke az országba. Hiszen csak azt hallgatta el, hogy az örvendetes tőkebeáramlás jórészt annak tudható be, hogy az általa "lerabolt" pénzügyi szektorban muszáj a tőkét pótolni. Kétséges azonban, hogy a rezsicsökkentéssel padlóra küldött közműszolgáltatók tulajdonosai is hajlandók lennének komolyabb beruházásokra: ide már aligha fog tőke áramolni.
A szomorú tény persze az, és ezt jól látja Orbán, hogy nem csupán az uniós testületekkel szembeni harcában használhat fel minket túsznak, hanem még a multik egy részével szemben is. Jó érzékkel éppen azokat a szolgáltató cégeket kopasztja meg minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon, amelyek úgy beágyazódtak a magyar lakosság mindennapi életébe, hogy csak hosszú idő alatt és jelentős veszteségek árán tudnak kivonulni. A bankok csak úgy menekülhetnének, ha szőrőstül-bőrőstül el tudnák adni a boltot, hiszen hiteleiket nem mondhatják fel, és a betéteseiket sem hagyhatják cserben. De ki akarna bankot venni a növekedési kilátások mellett a jogbiztonságot is nélkülöző országban? A közműszolgáltatók sem vihetik magukkal a tetemes beruházásokkal kiépített hálózataikat; eladni pedig épp azért nem tudják, mert a kormány által alakított szabályozás veszteségessé teszi őket.
A kormányfő meg csak röhög a markába: tízmillió túszát maga elé tolva bármit megtehet, még azt is, hogy pozíciójába bebetonozza magát és sleppjét. Amilyen leleményes, még a túszainak juttatott "élelmet" is lefölözi. Hiszen az uniós támogatásokat jórészt azért kapja az ország (és nem a kormány), hogy felzárkózzon, ledolgozza hátrányát és mérsékelje a strukturális egyenlőtlenségeket. Minthogy a kormánynak a pénze, a magánberuházóknak pedig a bizalma fogyott el, az országban lassan már minden beruházás uniós pénzből valósul meg. Az EU-támogatások felhasználásáról viszont végső soron a kormány dönt, így megteheti, hogy politikai kiszemeltjeit részesítse előnyben.
Az uniós pénzek ilyetén, a kormányközeli cégek "helyzetbe hozására" történő felhasználása sem tartotta vissza az EP-ülésen attól a magyar kormányfőt, hogy bírálóit a multik szószólóinak, lobbistáinak nevezze. Akik még a rezsicsökkentést is sajnálják népétől! Büntetlenül vagdalkozhat, vesztenivalója láthatóan nincs, hát miért ne tenné? Itthon még jutalomra is számíthat érte. Hiszen mi, Orbán túszai, még meg is tapsoljuk fogvatartónk bátor kiállását.
Persze ha arra gondolunk, hogy végül is önként sétáltunk be a csapdába, nehezen is tehetnénk szemrehányást neki. Még akkor is, ha látjuk: többségünket álságos módon becsapott, kormányzásának alig van már egyértelmű nyertese. De azért magunk is tisztában vagyunk a viktimológia megfigyelésével, mely szerint többnyire az áldozat is felelős a sorsáért.
Ebben a politikai túszdrámában végképp nem mentesülünk felelősségünktől. Az elmúlt három év során fokozatosan arra is rá kellett ébrednünk, hogy miként áldozattá válásunk, úgy szabadulásunk is döntően rajtunk múlik. Az Európai Bizottság engedékenysége és az Európai Parlament mostani, a helyzet súlyához mérten meglehetősen erőtlen ajánlása végképp egyértelművé tette, hogy az Orbán-kormányt még oly kritikusan szemlélő nemzetközi szervezetektől sem várhatjuk megmenekülésünket. A kollektív szabadulás lehetőségét egyedül a szavazófülke magánya kínálja, talán már szűk egy év múlva.
