Az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottsága 1990 novemberében kezdte vizsgálni, vajon a fennmaradt iratanyag alapján tisztázható-e egyértelműen, hogy az államéletben fontos szerepet betöltő személyek - országgyűlési képviselők, kormánytagok - közül kik voltak korábban az állambiztonsági szervezet, pontosabban az egyedüli gonosznak kikiáltott III/III-as Csoportfőnökség ügynökei, szigorúan titkos állományú tisztjei. Minthogy az erre vonatkozó első törvényjavaslatot két ellenzéki képviselő, Demszky Gábor és Hack Péter nyújtotta be (bár K. úgy emlékezett, hogy az ötlet eredetileg az övé volt), a kormánypárti képviselők, vagy legalább egy részük, inkább mintha azt szerették volna, ha kiderül, az egykori ügynököket nem lehet biztonsággal azonosítani. Ez nyomban megváltozott, amikor a kormány 1991 tavaszán hozzákezdett a maga hasonló tartalmú javaslata előkészítéséhez. Az igazán dörzsölt béemesek, például Csikós József, a minisztérium Adatfeldolgozó Szolgálatának vezetője, első nekifutásra azt mondta, valószínűleg nem lehet, később azt, talán mégis lehet. Már amennyire egyáltalán hajlandó volt rátérni erre a kérdésre, mert előbb azt akarta tisztázni, hova mindenüvé járt általános iskolába. Az édesapja postás volt, a szolgálati helye sűrűn változott, így az iskolák felsorolása szinte teljesen kitöltötte a meghallgatására szánt időt.
Pallagi Ferenc, az Állambiztonsági Főcsoportfőnökség utolsó főnöke (vö. az utolsó budai pasa) olyan riadtan lépett be a tizenegy tagú bizottság üléstermébe, mintha egy vésztörvényszék idézte volna meg, amely életről és halálról dönt. Némileg Pilátusként került ebbe a helyzetbe, hiszen az állambiztonság technikai apparátusában dolgozott, több mint tíz éven át az V. Csoportfőnökséget vezette, amely az operatív munka (telefonlehallgatás, titkos behatolás, követés) gyakorlati feltételeit biztosította, a szervezet élére már szinte csődgondnokként került, 1989 májusában. Lassanként oldódott a szorongása, ő is elmondta, amit később majd minden meghallgatott megerősített: "A hálózati nyilvántartás döntő része reális." Annak, hogy lejáratási céllal kartonokat gyártsanak, csak akkor lett volna értelme, ha gondoltak volna rá, hogy illetéktelen kezekbe kerülhetnek. De ilyesmi fel sem vetődött. "Kétezer évre terveztük ezt a rendszert" - mondta Pallagi. A nácik ezeréves birodalomban gondolkodtak. A KGB nem adhatta alább a duplájánál.
Harangozó Szilveszter ellenben, aki harminc évig vezette az állambiztonsági szervezet legfontosabb osztályait, végül pedig az egész szervezetet, meghallgatásakor is magabiztos volt és gőgös. Már az első, a felelősségét firtató kérdésre elutasítóan válaszolt. Azért jött, hogy információkat adjon a bizottságnak - mondta. - Ha ezt egyesek kihallgatásnak fogják fel, máris távozik. Verebélyi Imre, a BM közigazgatási miniszterhelyettese szerint (Beszélő, 1990. 3. szám) a III/III-as Csoportfőnökséget a minisztérium szlengjében "Aczél Műveknek" nevezték, Harangozó, a csoportfőnökség helyettes vezetője, majd vezetője a 60-as évek közepétől folyamatos munkakapcsolatban állt az MSZMP kulturális és ideológiai főnökével. Az erre vonatkozó kérdéseket azonban azzal hárította el, hogy Aczélhoz "mint volt letartóztatotthoz" érzelmileg kötődött, kapcsolatuk "tartalmilag informális beszélgetésekre korlátozódott", azaz nem tartozik a bizottságra. A bizottság tagjai frusztráltságukban K.-val kezdtek piszkoskodni, arra tettek célzásokat, hogy a demokratikus ellenzék azért létezhetett, mert nyilván együttműködött az állambiztonsági szervezettel. Harangozó együttérzéssel nézett K.-ra: "Mondja, K. úr, hogy bírja ki ezek között az állatok között?" - sugallta a tekintete. K. sosem gondolta volna, hogy valaha hálás lesz egy fő-fő BM-es szolidáris pillantásáért.
A meghallgatások időszaka elmúlt, K.-t a Beszélő szerkesztőségében hívta fel egy ismeretlen, hogy segítséget szeretne tőle kérni. Hogy milyen ügyben, azt majd személyesen, négyszemközt mondaná el. A megbeszélt időben idegennek tetsző férfi jelent meg a szerkesztőségben, csodálkozott, hogy K. így, szemtől szemben sem ismeri meg. Aztán kivágta, 1988. június 16-án ő hallgatta ki azokat, akiket a délután folyamán előállítottak az V. kerületi rendőrkapitányságra, mert a Batthyány-mécsesnél a hatósági tiltás ellenére megemlékeztek Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulójáról. K.-nak nem voltak jó emlékei erről a délutánról. A kapitányságon négy-öt órát kellett várniuk, a kihallgatójuk pedig nyers volt és ellenséges, holott ebben a kései korszakban akadtak már olyan belügyesek is, akik szinte szabadkoztak a szerepük miatt. Ismeretségük hátterének tisztázása után a látogató elmondta, egy belügyi hivatalban kapott állást, de szeretne átkerülni a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz, ehhez kéri régi ismerőse segítségét. Baloldali meggyőződésű, zsidó családból származik, tette hozzá, vélhetően azért, mert úgy gondolta, ezzel biztosan megnyeri K. rokonszenvét. Valójában a dörgölődzés csak az ellenérzést növelte K.-ban, álláspontját nem befolyásolta. Szép szabatosan elmondta, sem módjában, sem szándékában nem áll, hogy országgyűlési képviselőként beleszóljon az államigazgatás dolgába. A látogató ekkor egy fénymásolt papírlapot húzott elő a táskájából, a moszkvai Frunze Akadémia bizonyítványát egy magyar hallgató számára. Ez a volt kollégája, mondta, a Szovjetunióban végzett, ahová őt sosem küldték ki, most mégis az NbH-nál dolgozik. Ha már K. neki nem segít, legalább azt intézze el, hogy a volt kollégáját rúgják ki.
A 90-es évek elején az SZDSZ székháza még a belvárosi Mérleg utcában volt. A párt országos tanácsa hosszúra nyúlt ülésének ebédszünetében az utcán egy ismeretlennek tetsző férfi köszönt rá K.-ra: "Ferikém - kiabálta már meszsziről -, de rég nem láttalak!" K. hozzá volt szokva, hogy viszonylag közeli ismerősöket sem ismer meg. Ilyenkor igyekezett kivárni, hátha a szövegösszefüggésből kiderül, kivel beszél. Az ismeretlen bensőségesen érdeklődött K. családjáról. "Hogy van Éva - kérdezte -, hogy vannak a gyerekek?" K.-nak egyre gyanúsabb lett a dolog, egy ennyire közeli ismerős legalább ismerősnek tűnne. Legyőzte hát viszolygását a kéretlen tegeződéstől, és visszakérdezett: "Mondd, biztos vagy benne, hogy mi ismerjük egymást?" Az idegen szélesen vigyorgott: "Hát te nem ismersz engem, mondta, de én nagyon jól ismerlek téged". Most már eléggé kézenfekvő volt a dolog. "Követő voltál?" - kérdezte K. "Olyasféle" - felelte az idegen. Aztán öntudatosan hozzátette: "Én voltam a főnökük!" "És hogy hívnak?" - kérdezte K., ha már ilyen jóba lettek. "Á, azt még most sem mondom meg!" "Jártál a lakásomban is?" "Megesett néhányszor" - felelte az idegen. K. úgy érezte, lassan kifogy a kérdésekből. "Most mit csinálsz?" "Ne is kérdezd - felelte az idegen sértődötten -, teljesen tönkretettetek!" Aztán még hozzátette: "Kellett ez nektek? Ez a sok kopjafa?" Visszatérve az országos tanács üléstermébe K. elmesélte kalandját néhány barátjának. Akadt, aki a kopjafás zárómondatra azt mondta: "Igaza volt!"
K. elgondolkodott. Ha Bajcsy-Zsilinszky Endre netán túléli Sopronkőhidát, és 1948-ban az egyik volt bírája megkérdezi tőle: "Kellett ez nektek? Ez a sok szovjet emlékmű?" - akkor vajon kinek lett volna igaza?
