A világgazdasági fejlemények hatására hazánkban is gyors növekedésnek indultak az üzemanyag- és élelmiszerárak. Mi a teendő ilyenkor? A pénzügyminiszter javaslata szerint Robin Hood módjára a magukat ebből az alkalomból nyilván hülyére kereső energiacégeket kell megadóztatni, és ebből az adóból támogatni valahogyan a szegények fűtésszámláját. Ezt a megoldást a Fidesz sem vetné el, de inkább Rózsa Sándor-adónak nevezné. Persze utóbbi megnevezés némi kockázatot is hordoz magában, mert kérdéses, hogy a nagy betyár a rabolt javak mekkora részét osztotta el a szegények között. Az ellenzék azonban támogatna e mellett egy kiadós áfacsökkentést is az élelmiszerek területén, bár nem világos, hogy az ehhez szükséges forrásokat - amik a Pénzügyminisztérium szerint több mint 300 milliárd forintra, vagyis a 13. havi nyugdíjnak megfelelő összegre rúgnak - honnan teremtené elő az ellenzéki párt.
A Robin Hood-adó persze nem magyar ötlet, hanem a - nyilván politikai kultúrája okán - példaképnek számító Olaszországban vetette fel maga Berlusconi. Az adó Olaszországban máris komoly vitát váltott ki. Itt az olajcégek nyereségére kivetett eddigi 27,5 százalékos adó 33 százalékra fog nőni. A leghangosabban Massimo Moratti, egy magánfinomító-birodalom tulajdonosa tiltakozott, aki civilben az Inter tulajdonosa. A nem túl visszafogott pénzügyminiszer válaszul felvetette, hogy ha ilyen üres a kassza, akkor talán nem kellett volna leszerződtetni José Mourinhót, a Chelsea korábbi edzőjét idényenként 14 millió dollárért. Az olajcégek azzal is fenyegetőztek, hogy megemelik az árakat, erre viszont azt válaszolta a pénzügyminiszter, hogy akkor még magasabb adót vetnek ki. Talán ezt hívják ördögi körnek...
Az ötlet természetesnek tűnik: a magas olajáron nyilván sokat keresnek az energetikai vállalatok, tehát nyilván jól jár a nép, ha az extra-, luxus- vagy felháborítóan magas profit egy részét elvesszük tőlük. Nos, ha ezt az állítást relációanalízis segítségével vizsgáljuk meg, akkor sajnos a "hamis, hamis, nincs összefüggés" választ kell adnunk.
Mely cégek keresik magukat hülyére a magas olajárakon? Nos, azok a vállalatok, amelyek olajat termelnek, feltétlenül. Szintén sokat keresnek azok a vállalatok, amelyek olajat finomítanak, hiszen a magas kereslet miatt hiánycikknek számít a finomítói kapacitás.
Apró probléma, hogy ilyenből hazánkban nincs túl sok. A magát legnagyobb veszélyben érző Mol azonnal felvetette, hogy ő a legnagyobb Robin Hood a hazában, mert nagyon magas, sőt az olaj árával párhuzamosan emelkedő bányajárulékot fizet. Ez persze csak az általa kitermelt földgázra vonatkozik, az egyre magasabb haszonkulccsal finomított kőolajra nem. Utóbbi után talán be lehetne szedni némi adót. Kérdés, hogy az ebből származó haszon elég nagy-e ahhoz, hogy az ad hoc adó bevezetéséből származó bizonytalanság káros hatását ellensúlyozza. Az ilyen módon kivetett adók ugyanis csökkentik a gazdaságpolitika iránti bizalmat, és elvehetik a befektetők kedvét hazánktól.
De mi a helyzet a "több száz" energetikai vállalattal, amelyeket kormányunk meg kíván adóztatni? Ezek általában egyre magasabb áron szerzik be a nyersanyagokat a világpiacon, és utána azt vagy az abból származó energiát adják el a fogyasztóknak. Gondolhatunk itt például egy széntüzelésű vagy egy szélerőműre, egy villamos áramot szolgáltató vállalatra, vagy a távfűtést üzemeltető cégekre. Miért jutna extraprofithoz egy szélerőmű a magas olajár miatt, amikor kötött áron adja el az áramot az MVM-nek? Miért keresné hülyére magát egy távhőszolgáltató vállalat, amely magasabb áron veszi meg a gázt? A kormány érvelése meglehetősen demagóg: valószínűleg csak a Mol jut jelentős extraprofithoz az olaj- és gázárak emelkedésével. Ha kívánja, megadóztathatja a nemzeti bajnokot, de a többi energetikai vállalat esetében se nem igazságos, se nem célszerű extra Robin Hood-adót kivetni. Köztudott persze, hogy vannak olyan energetikai vállalatok, amelyek meglehetősen magas haszonkulccsal dolgoznak. Ennek azonban nem sok köze van a magas benzinárhoz. Annál inkább ahhoz, hogy a szektor szabályozása számos kivetnivalót hagy maga után - inkább a versenyt kellene erősíteni, és nem ad hoc adókat kivetni.
Az állítás másik fele az, hogy a fogyasztók jól járnának a Robin-Hood adóval. Ez csak akkor igaz, ha az adót nem tudják áthárítani a vállalatok a lakosságra. Nem tűnik valami nagy vívmánynak, ha magasabb árat fizethetünk a gázért, az ebből származó profit egy részét beszedi az állam, majd ezt visszakapjuk. Legalábbis azt a részét, ami marad belőle a bürokrácián való áthaladása után. Az adót ugye elvileg azért kell kivetni ezekre a vállalatokra, mert áthárítják a növekvő olajár hatását a fogyasztókra (mert egyébként hol az extraprofit?). Milyen mechanizmus akadályozná meg őket abban, hogy áthárítsák a Robin Hood-adót is ránk? A pénzügyminiszter vigyázó szeme?
Úgy tűnik tehát, csillagászati összegekre nem érdemes számítani ebből az adóból. Kérdés persze az is: hogyan jut majd el a pénz a szegényekhez? Az utóbbi napokban úgy tűnik, a pénz - egészen véletlenül - nem a szegényekhez, hanem a náluk nyilván sokkal nyomorultabb helyzetben lévő fuvarosokhoz fog eljutni. Miután az EU nem engedte, hogy hazánk csökkentse a dízel jövedéki adóját, valamilyen más módon osztanak ki közöttük mintegy 7-8 milliárd forintot. Úgy tűnik, a fuvarosok gyorsabban és hangosabban sírtak, mint a szegények - de annál is gyorsabban, mint amennyi idő alatt a kormány kitalálta volna az adó részleteit. Kezd gyanús lenni, hogy ezt az adót nem is Robin Hoodról, hanem Piszkos Fredről kellene elnevezni, megemlékezvén arról, amikor a Kapitány egyetlen viharos éjszaka eljátszotta egy hajó bérlésére kölcsönkapott tőkéjét. Persze úriemberként válaszolt annak, aki felelősségre akarta vonni: - Hagyjuk ezt az örökös személyeskedést - felelte Piszkos Fred. - A pénz elveszett, és vége.
