Liechtensteinben augusztus 15. nem csak katolikus ünnep, de a hercegség állami ünnepe is, amelynek megvan a maga menetrendje. Lent a völgyben a nép, fent a hegyoldalban a herceg vigad – de alkalom kínálkozik arra is, hogy találkozzanak egymással. Értelemszerűen a nép indul a herceghez, és nem fordítva: a kastélyhoz vezető út felén azonban a herceg már várja az alattvalóit, beszédet tart nekik, majd eléneklik – öklüket a magasba tartva – a liechtensteini himnuszt, melynek dallama az egykori osztrák és a mai angol himnuszé. Ezután a herceg megnyitja várának kertkapuját, és a nép besereglik. Alemán dialektusban beszélő földművesek és a bécsi dialektust használó arisztokrácia meg klérus keverednek ilyenkor. A Liechtenstein-család – amelynek nevét az ország viseli – a Habsburgokkal és a Schwarzenbergekkel is rokonságban áll, s ily módon az, hogy a széles értelemben vett Habsburg-családfán ma is vannak még koronázott fők, a liechtensteini uralkodócsaládnak köszönhető.
Liechtenstein ma Európa utolsó országa, ahol a hatalom nem a népszuverenitás elvén nyugszik. A kis alpesi hercegségben a hatalom forrása továbbra is a nép és a herceg. Ez persze némi engedmény a nép javára. Sőt, 2003 óta az alkotmány már azt sem említi, hogy a herceg Isten kegyelméből uralkodna. Az azonban biztos, hogy a herceg nem is a nép kegyelméből van trónon, inkább a nép tartózkodik a herceg kegyelméből Liechtensteinben. A korábbi herceg, II. Hans-Adam többször is megfenyegette a népét azzal, hogy ha a Rajna-völgyi parasztok tovább óhajtanák nyirbálni családjának előjogait, ő fogja magát, és szépen visszamegy a bécsi családi palotába, a Hofburg mellé. Az alattvalók pedig értettek a figyelmeztetésből. Amikor 2012-ben egy renitens helyi zöldpárti újságíró kezdeményezésére arról szavazhatott a nép, hogy kizárólagos szuverén akar-e lenni, a liechtensteiniek túlnyomó többsége nemet mondott – II. Hans-Adam pedig, aki már látványosan csomagolni is kezdett, maradt. Megőrizte azon jogát, amivel ma már egyetlen európai uralkodó sem rendelkezik: bármilyen törvényt megvétózhat, ugyanis a nép és a herceg vitájában a végső szó a hercegé. Számos liechtensteini autón, házon a mai napig ott díszeleg a jelszó: „Istenért, hercegért, hazáért”.
Persze vannak azért kritikusabb hangok is. Az alig 25 ezer lakosú országot, ahol az átlagfizetés a svájcinak is a másfélszerese, két politikai tömb irányítja. A „vörösök” helyi viszonylatban baloldalinak és plebejusnak számítanak, a „feketék” pedig még itteni mércével is klerikálisok és monarchisták. A különbségek alapvetően történelmiek. A „vörös” paraszti családok mindig is szigorúbbak voltak a hercegekkel, és a két világháború között erősen szimpatizáltak a hitleri Németországhoz való csatlakozás gondolatával. A „feketék” – jobbára ők voltak a gazdagabb parasztok – még álmukban sem kérdőjeleznék meg a jóistent és a herceget, és éppen ezért keményen ellenálltak a nácizmusnak, zsidó menekülteket is befogadva.
A nácizmussal szembeni ellenállás persze nem mindig ilyen fennkölt kontextusban zajlik. Emlékezetes, hogy 2006-ban a liechtensteini hercegi bank titkos számláinak adatai – mely számlákon számos német állampolgár adózatlan jövedelme pihent – valahogy megtalálták az utat a német pénzügyminisztériumhoz. Őfelsége II. Hans-Adam ekkor épp a nácizmus elleni harc jegyében utasította el a liechtensteini bankok átláthatóságát. A konfliktus tetőfokán még a hadüzenetet sem zárta ki, mondván: ha Liechtenstein egyszer már megvédte magát Adolf Hitler birodalmi terveivel szemben, egy Wolfgang Schäublétől sem fog visszariadni.
A liechtensteini banktitok feltörésének története amúgy önmagában is filmbe illő, és sokat megmutat az alpesi idillről. A liechtensteini árva gyerekek mostohamamája hagyományosan maga a herceg felesége. Az egyik árva kisfiú ezt kihasználva fiatalkorúként a 90-es években Spanyolországban tetemesebb vagyont harácsolt össze – hitelre, azt állítván, hogy ő a hercegi család sarja, s az majd állja a cechet. Mire az ügyre fény derült, az ártatlan gyermek már némi csehországi autónepperkedésen és ausztráliai biztosítási csaláson is túl volt, s a fél glóbuszon körözés alatt állt. Nem volt más választása, mint hazatérnie, s rendes alattvalóként bocsánatot kérnie a hercegi családtól. Liechtenstein pedig megbocsátott tékozló fiának. Hoztak egy kamuítéletet hercegi amnesztiával, éppen azért, hogy a kiadatást el lehessen kerülni. A fiú otthon először óvodai bohócként kapott munkát, majd pedig nem máshol, mint a liechtensteini hercegi bankban felelhetett az adatok digitalizálásáért. Aztán egy szép napon, midőn az adatokat nem csak a bank, de saját maga számára is digitalizálta, lelépett Németországba, és felajánlotta a tudását a német titkosszolgálatoknak.
A hercegi család érthető módon felettébb elszomorodott, s a hercegség lakói is dühösen vették tudomásul honfitársuk árulását. Ma már fordult a kocka: a hálátlan liechtensteini árva a világ minden országában szabadon élhet, csak épp Liechtensteinben várna rá hazaárulásért hosszú börtönbüntetés. A német titkosrendőrségtől új identitást kapott, és a feltételezések szerint Ausztráliában telepedett le. A hercegi bank pedig a hadüzenettel fenyegetés és a nácizás ellenére végül térdre kényszerült: ma már nem lehet olyan egyszerűen adózatlan jövedelmeket Liechtensteinben parkoltatni. Legalábbis a bankoknál nem. Az alapítványoknál annál inkább. A furfangos liechtensteini jogászok ugyanis létrehoztak egy új jogi formát, amelyet elneveztek alapítványnak, és fő tulajdonságává azt tették, ami az alapítványt definíció szerint sehol sem jellemzi: a vagyon itt nem szakad el az alapítótól. Az alapítvány elnevezés mégiscsak nemesebben cseng, mintha annak hívnák ezt a szép intézményt, ami: névtelenséget biztosító pénzmosodának.
Liechtenstein évszázadokon át a Habsburgok árnyékában élt és maradhatott független. A Monarchia szétesése azonban a kis hercegséget is megviselte: Bécs már nem adott elég oltalmat. Azóta főleg Svájchoz kötődnek: közös a pénz, működik a vámunió, és hasonló a nyelv is (nem számítva persze a bécsiül beszélő herceget). A II. világháborúig igen szegény államocska a 60-as, 70-es évektől a bankszektorra koncentrálva mára Európa leggazdagabb országa lett. Persze van azért itt más, figyelemre méltó gazdasági tevékenység is: például a Hilti család is liechtensteini. (A cég piros színű logója a család „vörös” eredetével függ össze.)
A svájci Blick bulvárnapilap nemrég azzal vádolta meg a liechtensteinieket, hogy a szomszédjaikon élősködnek. A liechtensteini közélet erre megint felizzott, és ismét harcot hirdetett a nácizmus ellen. De legalábbis a kastélykertbe az idén már csak liechtensteini állampolgárok juthattak be. Ingyensörre is születni kell.
