A harmincas évek Párizsában nem messze lakott egymástól egy alkoholista író és egy nem létező ország uralkodója. Az alkoholista író hetente egyszer összeszedte magát, borbélyhoz ment (remegő kezével nem mert egyedül borotválkozni), katonai uniformist húzott, majd imbolygó léptekkel elindult egy középkategóriás párizsi szálloda felé. Ott már várt rá pár hasonló figura: szintén borbélytól jőve, szintén remegő kézzel, szintén katonai uniformisban. Beléptek a szállodába, a portás már ismerte a furcsa truppot, és rögtön mutatta is nekik az utat. A félemeleti szobában Habsburg–Lotharingiai Ottó, osztrák és magyar trónörökös fogadta híveit. Az egyik remegő kezű író Joseph Roth volt. Ottó az egyik audiencián megparancsolta neki, hogy hagyjon fel azonnal az ivással, amit a hűséges alattvaló Roth nagy nehezen be is tartott. A legitimista alapú absztinencia azonban nem tett jót az egészségének, és még mélyebb depresszióba zuhant.
A Habsburg Birodalom nemcsak ebben a párizsi szállodai szobában élt tovább, de a mai napig jelen van egyfajta történelmi utópiaként, antinacionalista konzervativizmusként, egy eltűnt régió, Közép-Európa kopottas identitásaként. Ott van a trieszti Impero Buffet falán (egész pontosan a likőrök felett), ahova a császárhű kocsmatulajdonos hatalmas Ferenc József-portrét festetett. Ott van az aprócska osztrák monarchista párt programjában, amelynek bécsi horvát elnöke habsburgiánus alapon érvel a marihuána liberalizációja mellett. (Elvégre az Osztrák–Magyar Monarchiában tényleg nem voltak tiltottak a könnyű drogok.) Ott van az éves prágai királypárti felvonulók szívében. Ott van a fiumei levéltár bosnyák portásának elbeszéléseiben, aki büszkén „lakik együtt” egy fiatal Ferenc József-szoborral. És talán még a rebellis magyar tartományban is akadnak legitimisták.
A Habsburg-mítosz – ahogy Claudio Magris trieszti író megfogalmazta – nem egy ország, nem egyetlen nép identitása. Inkább irodalom, mint politika. Sokszor zsidó írók műveiben élt leginkább tovább. Ami nem meglepő. Az egykori, katolikus dominanciájú Monarchia két leghűségesebb népe a bosnyák muzulmánok és a zsidók voltak. Franz Theodor Csokor híres drámájában, az „1918. november 3.”-ban az első világháború végét egy karinthiai faluba visszahúzódva élik meg a Monarchia különböző nemzetiségeiből származó katonák. Ezredesük nem akarja látni hazája felbomlását – és inkább fejbe lövi magát. Az összegyűlt katonák az ezredes temetésén hazájuk földjét szórják a koporsóra. Ki olasz, ki cseh, ki lengyel, ki magyar földet. Egyedül a zsidó katonaorvos, dr. Grün nem tudja, milyen földet is szórjon ő. Neki ugyanis a Habsburg Birodalom végével tényleg nem marad más hazája. Végül egyedüliként „Ausztria földjét” választja.
Ausztria földje nem röghöz köt, hanem felszabadít. A Habsburg Birodalom nem a Blut und Boden elvére épült – mint a 19. és 20. századi nemzetállamok és birodalmak –, hanem a modernitás korában atavisztikusnak tűnő eszméivel, lassúságával, eldöntetlenségeivel a posztnemzetállami állapotot vetítette korán előre. A Habsburg Birodalom tragédiája az volt, hogy premodern (a dinasztiára és a katolicizmus univerzalizmusára épülő) legitimitását nem tudta még időben és sikeresen átmenteni a 20. századba. Ausztria nem volt sem nemzetállam (mint amivé a kiegyezés után a magyar rész válni törekedett), sem birodalom (elvégre egyetlen népe sem élvezett hegemón előnyöket) – hanem leginkább egy eszme volt. Ahogy František Palacký cseh történész már 1848-ban, a frankfurti nemzetgyűlésnek szánt levelében írta: „Ha nem lenne Ausztria, Európa érdekében ki kéne találni.” Ezt az eszmét akarta a 20. század elején az erdélyi román, Aurel Popovici egy életképes föderációba továbbgondolni – de a magyar nacionalista makacsság nem hagyta a kiegyezés teremtette rendszert megbolygatni. A nemzetiségeknek nem az uralkodójukból lett elegük, hanem Budapestből. A román, horvát vagy szlovák nacionalizmus nem a Monarchia szétverésére törekedett, hanem a Habsburgok teremtette történelmi és kulturális egységen belül akartak autonómiát. Még az irredentának tartott olaszság egy jelentős része is elfogadta a Habsburgok uralmát: a katolikusoknak a birodalmi univerzalizmus, a szociáldemokratáknak a nemzetekfelettiség tetszett. Valentino Pittoni trieszti olasz munkásvezér az első világháború után nem is maradt a megszállt Triesztben, hanem inkább az egykori birodalmi fővárosba, Bécsbe állt tovább, ausztro-marxista újságírónak. Alcide De Gasperi pedig a soknemzetiségű Habsburg-Trentóból vitte magával a katolikus antifasizmust, antinacionalizmust és az európai egység gondolatát a római parlamentbe.
A Habsburg Birodalom nem a belső ellentétek miatt esett szét. A nemzetiségi konfliktusok (amint Pieter M. Judson, a téma legismertebb kutatója írja) éppen nem az elnyomást, hanem a jogkiterjesztést bizonyították: az osztrák rész alkotmánya ugyanis tényleg széles politikai és kulturális jogokat biztosított a nemzetiségeknek. Bécs nem valamely nemzet államát, birodalmát építette, mint a budapesti magyar elit, hanem a dinasztiához, a Habsburg-eszményhez hű népek közös államát. Míg a magyar rész etnonacionalista programot hajtott végre (és a fiumei olaszok kivételével minden nemzetiséggel összetűzésbe került), a német nyelvű bécsi kormányzat mindenre törekedett, csak német nemzetállamra nem. A német nacionalisták a Habsburgok legélesebb kritikusai közé tartoztak, és azok is maradtak. Ausztriában a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) a mai napig megszállottan Habsburg-ellenes. A nacionalizmus, a nemzetállamiság ugyanis idegen a Habsburg-eszmétől. Ezért tartja magát büszkén a jelenlegi magyar kormány kurucnak, és használja a labanc szót a kommunista tenkeskapitányizmus modorában szitokként. Orbánék szeretnek a múltba révedni, de a mai napig meghatározó kossuthista történelemszemlélettel szemben az emlékezetpolitikában tudatosan nem rehabilitálják a Habsburgokat. A konzervativizmus majd’ mindenütt Európában azon nemzetállamiságnak lett a képviselője, amely épp a Habsburg Monarchiához hasonló, nemzetek feletti birodalmak ellen született meg – baloldali és liberális eszményként.
A nemzet puszta konstrukciójával szemben a Habsburg-konzervativizmus mára szagok, épületek, emberek, ízek, színek határtalan közép-európai valóságát védi. Egy lassan eltűnő világot és gondolkodást. A nemzetállamokra szaggatott Közép-Európa 20. századi történelme pedig brutálisan bizonyította Palacký igazát. Talán ki kéne találni újra Ausztriát.
