Reactio
"...mindenekelőtt azon kérdés fordul elő, hogy valjon az országgyülési tudósitásoknak kiadását mintegy tulajdonává tévén az országgyülési testület, egy megbizandó személyre, vagy választmányra szoritani, vagy pedig azt mindenkinek, aki magát erre alkalmatosnak vélvén, e foglalatoságban eljárni kivánna, megengedni hasznosb, tanácsosb legyen e?"
(Kossuth Lajos: Országgyűlési Tudósítások, V. kötet, 318. c)
Történt egy napon, hogy a tekintetes rendek dohányozni méltóztattak a Parlament folyosóján. Nem volt ebben semmi szokatlan, régi tradíció ez, és nem is azért vannak ott a hamutálcák, hogy ne használják őket. Eközben bizonyos firkászok meglesték őket, és nemhogy papírra vetették, de filmre rögzítették, majd milliós nézettségű műsorban meg is mutatták ezt a népnek. A képviselők dohányoznak - pedig akkor és ott a dohányzást már törvény tiltotta. Ezt a törvényt nem sokkal azelőtt épp a tekintetes rendek voltak szívesek megvitatni, majd megszavazni (247 igen, 4 nem, 32 tartózkodás).
Lett is felfordulás az esetből. Az Országgyűlés elnöke hamar előrántott egy szabályt, természetesen a médiatörvénnyel összhangban, miszerint az újságírók csak a kijelölt helyen forgathatnak az Országházban, sehol máshol, így az ülésteremben sem. Ám ha az a kívánságuk, az Országgyűlés varázslói által a zártláncú hálózaton készített felvételeket felhasználhatják. Ez utóbbi szabályra azért is nagy szükség volt, mert egyes televíziós operatőrök annyira elszemtelenedtek, hogy objektívvel merték illetni a képviselők arcát, sőt a hűlt helyüket is. A képviselők pedig megijedtek attól, hogy a lelküket (már amelyiknek volt) a médium elrabolja tőlük, és dobozba zárja.
Épp csak egy kicsit fújhatták ki magukat a képviselők, amikor az egyik, szerfölött elpimaszodott tévécsatorna az ügyben az adatvédelemért és információszabadságért felelős országgyűlési biztoshoz fordult. Az RTL Klub azt kérte Péterfalvi Attilától, hogy vizsgálja meg: a tilalommal hogyan érvényesül a sajtó szabadsága és a közérdekű adatok nyilvánossága. A biztos úgy vélte, ez markánsan a sajtószabadsággal kapcsolatos kérdés, és továbbutalta az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettesének. Takács Albert arra az eredményre jutott, hogy "nem okoz a sajtószabadság alkotmányos jogával összefüggő visszásságot, ha a népképviseleti szervek épületeinek egyes részein korlátozzák vagy kizárják a sajtó nyilvánosságát". Az újságírókat ez az érv sem győzte meg, s a következőben az Alkotmánybíróságtól kérték, hogy mondjon nemet a cenzúrára.
Csakhogy a testület határozata mindent a legnagyobb rendben talált. Azaz az AB szerint alaptalanul sérelmezik a sajtó képviselői, hogy saját felvételek készítése helyett "a tények közül szubjektíven válogat a zárt láncú adás készítője és ezáltal meghatározza, hogy mely események kerüljenek nyilvánosságra és mely események nem, milyen legyen a közlés képi tartalma".
Az AB-határozat szövegezője úgy tudja, az Európa Tanács Közgyűlése szerint "a szenzációkkal foglalkozó, nem kiegyensúlyozott tájékoztatás a demokráciát veszélyezteti, és ezért a parlamenteknek olyan intézkedéseket kell tenniük, amelyek biztosítják a színvonalas, kiegyensúlyozott közvetítést". Csakhogy az idézett szöveg eredetije csupán annyit rögzít: a média egy része szenzációhajhász, és ők veszélyeztetik a konstruktív politikai párbeszédet; segíteni kell viszont a minőségi újságírást, a komoly rádió- és tévécsatornákat. Az AB-döntés ezen hivatkozása tehát hamis, hiszen az egész média megregulázását várja el - miként az ítélet azon része is, mely szerint több országban ellenőrzik, hogy mi kerül közvetítésre, ezért a jelen szabályozás, valamint az azt megerősítő AB-döntés összhangban van a nemzetközi tendenciával. Valóban, 1994-ben az ET 32 tagállamából kettőben ez volt a gyakorlat. Felemlítődnek még az angolok is mint követendő példa, ott sem lehet kamerákkal garázdálkodni az ülésteremben - bár ott érdekes módon nem ülnek be képviselők vagy lordok az éppen felszólaló mögé, hogy úgy tűnjön, tele a terem. Sőt, egész jól látszik, ha kutyát sem érdekel egy beszéd, és üresek a padsorok.
Mindezek után az alkotmánybírák arra a következtetésre jutottak, hogy a forgatási tilalom elkerülhetetlen, szükséges és arányos eszköz a "legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerv munkája zavartalanságának, a demokratikus közvélemény kialakulását és érvényesülését biztosító tárgyilagos és tényszerű tájékoztatásnak az érdekében".
A képviselők ritka egyetértésben közelítettek az ügyhöz. Pető Iván szerint - ő a parlament sajtóbizottságának az elnöke - "ha bármennyi kamera jelen lehetne, az a képviselőket is hátrányosan érintené. Teljesen másképp beszélnének". Kövér László egy hasonló kérdésben kifejtette: "Másképpen fogalmazna minden képviselő akkor, ha tudná, hogy amit mond, nem abban a formában lesz elérhető a nyilvánosság számára, ahogy most ennek a napirendi pontnak a tudósítását esetleg holnap olvashatjuk az újságokban, vagyis hogy nem egyfajta tömörítő, rövidítő szűrőn keresztül, hanem egy az egyben." (Lásd: Tömörít, rövidít, szűr, Magyar Narancs, 2006. július 13.) Végre még egy ügy a számlamentes költségtérítés után, ahol nem a széthúzás üli torát, hanem a józan belátás győz!
A képviselők munkájuk java részét nem az ülésteremben végzik, nem is kell elvárni tőlük, hogy mindig ott legyenek. És ezért a sajtónak sem csak az ülésteremre kell figyelnie. Hisz az ügyek jelentős része a folyosón, a büfében, dolgozószobákban, kávéházakban jut nyugvópontra, s nyer elrendezést. A tekintetes rendek nem csak a tévés szerkesztőket óvták meg a plenáris ülésekről szóló műsorok szerkesztésének fáradalmaitól. Bölcs intézkedésükkel az egész Országházat felszabadították. A dohányzásos történet komolytalan apróság, a felszín kapargatása ahhoz képest, amiért az újságíróknak jelen kell lenniük az Országházban; amit a média láttathatna a képviselői munkából. Ha engednék. A lobbitörvény hét hónapja hatályos, ez idő alatt összesen egyetlen bejelentett lobbista egyetlen esetben keresett meg képviselőket. Az országgyűlési pártok frakcióvezetői szerint őket vagy pártjuk képviselőit érdekérvényesítők egyszer sem zaklatták, a képviselők sem számoltak be az illetékes hivatalnak ilyen esetekről.
Ne feledjük: 1989-ben az Alkotmánybíróságról szóló törvény a jogállam kiépítését, az alkotmányos rend és az alkotmányban biztosított alapjogok védelmét, a hatalmi ágak elválasztását és kölcsönös egyensúlyának megteremtését bízta a testületre. Úgy tűnik, munkájuk befejeződött.
A szerző a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa.
