A bankvilág nyeresége és vesztesége
Szó se róla, a kilencvenes évek hányattatásai után ráfér a magyar bankokra egy kis stresszmentes lét, bár kicsit különös, hogy ezt az idilli állapotot az uniós csatlakozással (elvileg) erõsödõ verseny sem zavarta meg.
A bankszektor tavalyi nyereségének felét, az elõzetes adatok szerint 152 milliárd forintot az OTP-csoport hozta össze, ami reálértéken is 30 százalékos tõkearányos megtérülést tükröz. Erre alapozva nevezi Európa legjövedelmezõbb bankjának a magáét Csányi Sándor elnök-vezérigazgató, és erre alapozva állítja: profi stábja ma már akár nyugat-európai bankokat is képes lenne feljavítani. Az elmúlt évtizedben nyújtott teljesítménye alapján magam is elismeréssel adózom az OTP élcsapatának, bár kétségtelenül nagyobb lenne az elégedettségem, hogyha nem ügyfele, hanem tulajdonosa lennék a banknak.
Ügyfélként kevésbé lehetünk hepik, pláne, ha végigböngésszük a bankcsoport tõzsdei gyorsjelentését, amelybõl kitûnik: a bank által kapott és fizetett kamatok közötti fajlagos eltérést tükrözõ marzs szépen megugrott a múlt év folyamán. Bankcsoport szinten 5,7-rõl 6,5 százalékpontra, az OTP Banknál 4,6-rõl 5,3-re. 2500 milliárd forintos hitelállománynál a marzs ekkora szélesedése az állomány növekedése nélkül is 20 milliárd forint többletnyereséget generál, természetesen az ügyfelek kárára. A díj- és jutaléknyereség 19 milliárd forinttal nõtt, a devizaüzletágon pedig 6 milliárddal nõtt a bankcsoport jövedelme (ezeket a tételeket is a bel- és külföldi ügyfelek állták). A bank 50 milliárd forintos nyereségnövekményébõl tehát mi, ügyfelek hoztunk össze legalább 45-öt, és legfeljebb a maradék ötöt a mûködési költségeket visszafogó bankvezetés.
Mindez csak azért érdemel ennyi figyelmet, mert már megint nemzetközi szó érte a házunk elejét. Most éppen a fejlett országok gazdasági szervezete, az OECD tartja túlzottan magasnak a magyar bankrendszer jövedelmezõségét (pedig még csak a 2003-as adatokat ismeri, az annál is elkápráztatóbb 2004-esek még nem értek el hozzá), és azt gyanítja, hogy e jelenség mögött piacszerkezeti problémák állnak. Korábban az Economist cikkezett arról, hogy fura módon nálunk a lakástámogatási rendszer fõ haszonélvezõi a bankok. Néhány hazai kutató (például jómagam) is feszegette a hazai bankverseny furcsaságait, és mutatott rá empirikus elemzései nyomán arra, hogy hiába mûködik Magyar-országon ilyen sok bank, abból nem következik feltétlenül, hogy a lakossági bankpiacok mindegyikén kielégítõ a verseny. Vannak ugyanis olyan piacszerkezeti és viselkedési problémák (piaci erõfölény, összejátszó magatartás, rugalmatlan árazás), amelyek akkor is torzíthatják az árakat, ha látszólag, a szolgáltatók számossága alapján, minden rendben van.
Nyilván hozzánk szólt Csányi Sándor, amikor sajtótájékoztatóján azt bizonygatta, hogy egyes kutatók és újságírók véleményével szemben igenis erõs versenyben, fõleg a költségszint csökkentésével gyarapítja bankja évrõl évre nyereségét, és vált mára Európa legjövedelmezõbb bankjává. Még ha igaz lenne is, hogy a nyereségtöbblet fõ forrása a javuló költséghatékonyság, akkor is a verseny gyengeségére utalna a bank Európa-szerte kiugró jövedelmezõsége. Hiszen ha olyan erõs lenne a verseny a magyar bankpiacon, mint ahogyan azt a bankvezetõk látják-láttatják, akkor nem nõhetne rendületlenül a szektor nyeresége. Ha valóban erõs lenne a verseny, akkor a hatékonyság javulása nem a banki profitot duzzasztaná, hanem elsõsorban az ügyfelek zsebét gazdagítaná.
Ezt láthatóan nemcsak a magyar kutatók gondolják így, hanem az OECD elemzõi is. Meg az MNB elemzõi, akik nemrégiben a fogyasztói hitelezés anomáliáiról írtak stabilitási jelentésükben, korábban pedig azt mutatták ki, hogy a lakáshitelezéshez kapcsolódó kamattámogatás zöme a bankok nyereségét gyarapította. Ezek után kissé meglepõ, hogy a PSZÁF hírlevelében oly vehemenciával védi meg a magyar bankszektort az OECD támadásától, mintha õt terhelné, ha történetesen igaz lenne, a piacszerkezet anomáliáira utaló vád. Pedig a felügyeletnél igazán tudhatnák, amit a Világgazdaság újságírója például sajnálatosan nem tud, hogy a sok bank = erõs verseny teóriát számos kutatás cáfolta már, többek között Magyarország esetében is. Ettõl még igaz lehet a PSZÁF azon állítása, hogy egy sor makrogazdasági tényezõ (magas kamatszint, a tõke magas határtermelékenysége, állami kamattámogatás) is hozzájárult a hazai bankszektor Nyugatról nézve kiugróan magas jövedelmezõségéhez.
Nem állítom, hogy ne lenne a fogyasztók számára is hozadéka a magyar bankok szépen gyarapodó nyereségének: ennek köszönhetjük a szolgáltatások javuló színvonalát és jobb elérhetõségüket, a gyarapodó fiókhálózatot és a rugalmasabb ügyfélfogadást. Azt sem állítom, hogy a magas jövedelmezõség mögött megbúvó piacszerkezeti (és egyéb) problémák felügyeleti vagy versenyhatósági beavatkozást igényelnének, mivel azok éppúgy és talán nem sokkal hosszabb idõ alatt kinõhetõk, mint ahogy a gyermek is kinövi testének kezdeti aránytalanságait. Még azt se gondolom, hogy ne ünnepelhetné az újabb rekordnyereséget a bankszektor menedzsmenti és tulajdonosi köre. Csak a külsõ szemlélõtõl és - fõleg - az ügyfelektõl ne várjanak gratulációt.
Nem kerülhetõ meg, hogy a bankvilág kínos veszteségérõl is szót ejtsek, mégha ez merõben más természetû is, mint a fentebb tárgyalt nye-reség. Azokban a napokban, amikor a magyar bankok rekordnyereségekrõl számoltak be gyors-jelentéseikben, került napvilágra egy kiábrándító csokor a magyar bankszektor "nagy öregjének" egykori ügynöki jelentéseibõl. Bár Bácskai Tamás csak késõbb lett a (nemcsak a magyar) bankvilág megbecsült tagja, korábbi titkos tevékenysége életére is rút foltot ejt. És persze mindazokra (köztük rám is), akik tudásáért tisztelték, s emberi gesztusaiért becsülték.
Tetû rágta babér - írtam 2002-ben, a pénzügyes világ néhány szép karriert befutott kép-viselõjének lebukása után. Akkor még nem gondoltam, hogy éppen a legcsúnyábbra rágott babér érint majd a legközelebbrõl. Bácskai Tamás lebukása nemcsak azért fájdalmas számomra, mert pár évig közvetlen munkatársa voltam a Nemzeti Bankban, és a mestereimnek tekintett közgazdászok egyike (a sors fintora, hogy ma már tudom: másikuk az õ egyik besúgottja). Sokat köszönhetek neki, mégsem tudok elérzékenyülni. Bácskai Tamás nem rólam jelentett, hanem - mások mellett - a szüleim baráti körérõl, ráadásul a legsötétebb idõkben, s további ráadásul, mint õ maga állítja, minden kényszer nélkül. Azt már sosem tudom meg, mit gondolnának róla a szüleim ma. Azt viszont tudom: én nem bocsáthatok meg helyettük és a barátaik helyett.
