Tetű rágta babér
Szépen áll a szakmám. Három eddig lebukottból három pénzügyes, telitalálat, mondhatni. A tízből tán nem jön már össze ilyen csúf arány, de azért a dolog így is kínos. Három, eleddig (sőt úgy néz ki, eztán is) magabiztos, szakmai babérokat learató úr, akiknek koszorúján most hirtelen előtűnik néhány régi tetű rágásnyoma. C´est la vie, mondhatnám könnyedén, de nem megy. Fogalmam sincs ugyan, hogy hány régi nemzeti bankos vagy PM-es kollégám került a titkosszolgálat hálójába, csak remélhetem, hogy egykori munkahelyeim nem voltak oly mértékben túlreprezentálva, miként e hármas találat láttatja.
Azt persze a hetvenes-nyolcvanas években is tudni lehetett, hogy népgazdaságilag csuda fontos helyek ezek az intézmények, habár meg sem közelítették a Tervhivatal rangját. Oda csak személyivel lehetett bemenni, míg az MNB-be a kedélyes portások csak azt nem engedték besétálni, aki nem akart. Amikor ´84-ben átköltöztem a Szabadság térről a József nádor térre, a két megrakott sporttáskámmal egy odavetett viszlát fejében kisétálhattam az MNB-ből, és egy jó napot felkiáltással besétálhattam a PM-be. Ennyi volt az egész. Hasonlóan egyszerű volt kiköltözni az utóbbiból ´89-ben, amikor lejárt a pénzügykutatónak fájdalomdíjként adott kétéves albérlet ideje.
Ezek persze csak a külsőségek. Az itt-ott a slendriánság báját felmutató rendszernek megvoltak a szigorú bugyrai. Ha többségünk nem is ismerte ezeket, létezésük nem volt kérdéses, miként az sem, hogy addig jó nekünk, amíg a bizonyosság elkerül. A gyereknek sem kell megmutatni a maga valóságában a mumust ahhoz, hogy kellő fegyelmező eszközként szolgáljon.
A hetvenes-nyolcvanas években nem volt kötelező meghitt ismeretségbe lépni a mumussal, és különösen nem azokban a rangos hivatalokban, ahol a három úr (és feltehetően sok más, a rendszerváltás után magas kormányposztot betöltő "érintett") szorgoskodott. Ezekben a hivatalokban nem volt muszáj karriert befutni, ha valaki sokallta az ehhez elvárt erkölcsi engedményeket, akkor dolgozhatott szépen tovább: utcára nem tették, családját nem bántalmazták. Párttagnak lenni sem volt muszáj, sokan mégis hosszú várólistán sorakoztak, sőt egyesek a gyorsabb felvétel érdekében arra is hajlandók voltak, hogy munkásőri szolgálattal bizonyítsák elkötelezettségüket. Mert munkásőrből hiány volt az értelmiségi munkahelyeken, és miközben a párttagságát senki sem szégyellte (akkor még), a fegyveres szolgálattal (ami például a március 15-i ünnepek zavartalan lefolyásának biztosítását jelentette) már akkor sem igen büszkélkedtek. (Lőnél is, ha úgy adódna? - kérdeztem akkoriban egy kollégámat, aki beavatott a párttagságért vállalt szolgálata titkába. Ne hülyéskedj - röhögcsélt, de a kérdésre végül nem válaszolt.)
Az ilyen tekintélyes munkahelyeken szép számmal voltak a rendszer iránt elkötelezett vagy annak jeleit nyíltan vállaló munkatársak; minél rangosabb munkakörben vizsgálódunk, annál nagyobb arányban. Miért lenne meglepő, hogy köztük olyanok is voltak, akik a titkosszolgálatnak sem mondtak nemet? Végül az is ugyanazt a rendszert védte és szolgálta, mint a nyilvánosak. Nem voltam besúgó, nem voltam ügynök - hozzák fel védelmükre a most lebukottak -, csak szakmai információkkal segítettem a titkosrendőrséget, mi ebben a rossz? Az, hogy erről hallgattál eddig - hangzik a válasz.
Csakhogy. A most lebukott három szakember pályafutása eddig is ismert volt. Medgyessy Péter 1982-ben, alig negyvenévesen már miniszterhelyettes, akkor, amikor a politikai elkötelezettség vállalása nélkül még az osztályvezetői poszt sem könnyen adatott meg kortársainak. Az öt évvel fiatalabb Boros Imre ekkor a Magyar Nemzeti Bank devizagazdálkodási részlegén osztályvezető, alapszervi párttitkár. Egy olyan, különösen védett szakmai területen, ahova munkatársnak is csak az juthatott be, aki a politikai megbízhatóság összes jegyeit felmutatta. Járai Zsigmond is gyors karriert futott be: harmincas évei derekán pénzügyminiszter-helyettesi rangba jutott, igaz, akkor ez már nem volt feltűnő, hiszen a Németh-kormány generációváltást hozott.
1990-ben mindhárman kiszálltak a politikából, az üzlet világába költöztek át. Akkor még nyilván azt hitték: itt komplett rendszerváltás megy végbe. Pár év alatt kiderült, akkora váltás azért nincs: az egykor bevált kádert az új pártok is megbecsülik, még azt is, aki "pénzügyi zseni" titulusa ellenére (vagy épp azért?) összes munkahelyéről botránnyal a háta mögött távozott. (Nem is értem, miért most lettek ennyire finnyásak az MDF vezetői.) A politikai hatalom felkínálkozását persze nem volt muszáj elfogadni (hogy mégis éltek vele, az már az ő felelősségük); a jó pénzügyi szakemberek előtt ekkor már fényes karrierlehetőségek nyíltak a magánszektorban is.
Tetszettek volna forradalmat csinálni - mondta Antall József, majd lezáratta a titkosszolgálati aktákat, és körülvette magát pártállami káderekkel, mondván: nincs két szakmai elit. Azóta már lehetne, de hát nem kell, vagy nem akaródzik, vagy a csuda tudja. C´est la vie - mondhatnám megint, de most se megy. És nekem még a k sem adatik meg, mint az apavesztett írónak, csak a rossz közérzet, amiből pedig már annyira elég volt.
