Szép halál
Az Antifasiszta Partizánszövetség elnöksége úgy döntött, hogy Tito marsall születésnapja, vagyis május 25-e alkalmából, meghitt családi ünnepség keretében megajándékozzák unokáikat, esetleg dédunokáikat Marx Károly Kommunista kiáltvány című könyvével. A háromtagú elnökség döntése jó visszhangra talált a tagság körében (még vagy húszan maradtak életben), pontosan 54 darab Kommunista kiáltványt igényeltek. Az egykori partizánok összejárták a könyvkereskedéseket, de az eladók csak a vállukat vonogatták. Kommunista kiáltvány nincs, és nem is tudjuk, mikor lesz, mondták.
Mindezek után Kuzmanovic Svetozar, az Antifasiszta Partizánszövetség elnöke kezébe vette a dolgot. Még időben, vagyis decemberben a város legnagyobb könyvkereskedésében ellentmondást nem tűrő hangon 50 darab Kommunista kiáltványt rendelt meg. A tulajdonos esküdözött, hogy neki semmi kifogása sincs a Kommunista kiáltvány ellen, de csak azt árulhat, amit a könyvkiadók küldenek. Próbálkozzon inkább az antikváriumokban, javasolta.
Kuzmanovic nem volt rest, sorra járta az antikváriumokat. Az eladók ráncolták a homlokukat, s bizonygatták, hogy sajnos, nem tudják teljesíteni kérését, mert lehetetlen május 25-ig ötven darab Kommunista kiáltványt beszerezni. Ehhez több évre lenne szükség. Négy-öt évvel ezelőtt még betévedt néha egy-egy hajlott korú úr, s kopott aktatáskájából szégyenlősen előkotort néhány Marx-, Lenin-, Tito- meg Kardelj-kötetet, de ők, sajnos, kénytelen voltak elutasítani őket. Miért vásároljanak fel olyan árut, amely évekig porosodik majd az antikvárium polcain?
Ezután Kuzmanovic hosszadalmas levelezésbe kezdett a más városokban élő antifasiszta harcostársaival, hátha ott jobb a helyzet, de a válaszok felette elkedvetlenítették. Legjobban a visszaküldött levelek döbbentették meg, amelyekre azt írta a postás, hogy a címzett eltávozott az élők sorából. A nyolcvanadik évét betöltő Kuzmanovic ezek után ágynak esett, de pár nap múlva összeszedte magát. Nem fog meghátrálni, gondolta. Meglátogatta az egyik könyvkiadó vállalat ismerős igazgatóját, akiről tudta, hogy annak idején követelte a marxista irodalom kiadását. Továbbá ő adta ki a Tito összest is. Abban bízott, hogy ő majd segít rajta.
A bejárat előtt kissé furcsállotta, hogy a könyvkiadó nevét megváltoztatták. Már nem Testvériség-Egység volt a neve, hanem Európa. Vagy négyórás várakozás után beengedték az igazgató kabinetjébe. Hogy ne vesztegesse az időt, mindjárt a lényeggel kezdte. "Knezevic elvtárs", mondta, "arra kérnélek, hogy add ki a Kommunista kiáltványt. Sehol nem kapható a városban." Knezevic azt gondolta, hogy a furcsa látogató bolondját járatja vele.
"Kuzmanovic úr", mondta, erősen hangsúlyozva az úr szót, "nem lehet csak úgy elrendelni, hogy milyen könyvet adjon ki a cégem, mint régen. Csak azt adjuk ki, amit megvesznek az emberek." Kuzmanovicnak erre is volt válasza. "Mi, a partizánszövetségből mindjárt rendelünk ötvennégyet", vágta ki. Knezevic felkacagott. "Ötvennégy darab Kommunista kiáltvány? Tiszta veszteség! Ha ötezerről lenne szó, akkor esetleg megfontolnám. De ha már éppen ezt a könyvet akarják olvasni az urak, akkor van egy tanácsom. Ma szabadságban élünk, nem úgy, mint régen. Miért ne jelenjék meg a Kommunista kiáltvány a Partizánszövetség kiadásában? A szabadpiacon mindent szabad. Mindenki olyan könyvet ad ki, amilyet akar. Számoljanak le az antifasiszta urak nyolcezer eurót, s cserébe biztosítom a nyomdát, kiadom a könyvet az önök cégére alatt. A biznisz az biznisz." "Nyolcezer euró" - kapta fel a fejét Kuzmanovic. "Nem sok ez egy kicsit? Ennyi pénzünk nincs. Mi csak ötvennégy példányt akarunk." "Mindennek megvan az ára. Olcsóbban nem lehet", förmedt rá Kuzmanovic. "A Kommunista kiáltványt senki sem támogatja. A nemzetközi alapítványok egy fityinget sem adnak, a miniszternek pedig kisebb gondja is nagyobb ennél." "Knezevic elvtárs, talán emlékszel, hogy valamikor támogattuk a kapitalista könyveket", fakadt ki Kuzmanovic. Az igazgatót felháborította a megszólítás. Dühösen felállt. "Támogatták az urak, elismerem, hogy támogatták, de szűkmarkúan. Hogy félrevezessék a nemzetközi közvéleményt. De az más világ volt. Minden a párt kezében volt, s néha hullott morzsa Heideggernek is. De Titónak sokkal több! Most azonban nem kell a morzsa, hiszen mindenki azt nyomtat, amit akar. Aki akarja, kiadja a Mein Kampfot, aki akarja, a Kommunista kiáltványt." Kezet nyújtott és ingerülten kitessékelte a látogatóját.
Ekkor határozta el Kuzmanovic, hogy felkeresi a másik régi elvtársát, Jovicot, a miniszterhelyettest. Akit ő vett fel a pártba vagy harmincöt évvel ezelőtt. Kicsit neheztelt rá, köpenyegforgatónak tartotta, de abban bízott, hogy közben benőtt a feje lágya. A miniszterhelyettes szívélyesen fogadta, kényelmesen hátradőlt a fotelben és megkérdezte, hogy miben lehet segítségére. Kuzmanovic részletesen ecsetelte, hogy mi járatban van, mit mondtak neki a könyvkereskedésekben, az antikáváriumokban, és hogyan dobta ki Knezevic, a könyvkiadó igazgatója.
"Hát nem szép a régi elvtársakkal így elbánni", válaszolta Jovic. "Éppen téged rúgott ki, aki annyi jót tettél vele. Emlékszem, még villát is vásárolt a tengerparton. A kommunizmusban összelopkodott pénzből vásárolta meg a kiadót is. Ez bizony csúnya dolog." Kuzmanovic szeme felcsillant. "Akkor számíthatok rád?" kérdezte. Jovic nagyot sóhajtott. "Sajnos nem adhatok egy fityinget sem. Nagyon sajnálom, de nem kockáztathatok. Igazán meg kell értened." Kuzmanovic azonban tovább verte a vasat. "Tudom, tudom, nem egyszerű dolog. De ismerem Bratic miniszter urat, vele egy alapszervezetben voltunk. Emlékszel? Egyszer majdnem kidobtuk. Hogy be volt szarva! De aztán megmentettük. Ha ő is mellénk áll, akkor megtámogathatnátok a Kommunista kiáltványt. Nyolcezer euró, talán még annál is kevesebbet, mert mi is összegyűjtenénk egy-két ezret." Jovic idegesen cigarettára gyújtott. "Nem az ezrekről van szó, hanem az elvekről. Knezevic már régen kiszemelte a miniszteri posztot, rögtön megvádolná a miniszter urat, hogy pazarolja a közpénzeket. Ismered ezt a dörgést, nem kell magyaráznom. Nehéz helyzetben vagyunk, kedves barátom. De azért van egy mentőötletem. Miért nem rendelitek meg azt a Marxot Nyugatról? A németek és az angolok eladnak nektek annyi Kommunista kiáltványt, amennyit akartok. Gyorsan küldik, ízlésesen becsomagolva. Az unokák úgyis olvasnak angolul."
Kuzmanovic öregesen kitámolygott a miniszteri irodából. Igaza van a miniszternek, miért vinné vásárra a bőrét, gondolta magában. Odakinn már melegen sütött a nap. Közelgett május 25-e, Tito marsall születésnapja. Ereje fogytán volt, nehezen lélegzett, leült a főtéren egy padra, hogy megpihenjen. Jól látta a falat, ahova egykor Tito elvtárs óriásfotóját rakták ki a városi vezetők. Már vagy húsz éve levették, s maradt az unalmas, szürke fal.
Pontosan tíz nap múlva, május 25-én halt meg. Az Antifasiszta Partizánszövetség három tagja hosszú beszédekkel búcsúztatta, s egy sem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy szép halála volt.
(Végel László Parainesis című regénye a könyvhétre jelenik meg az újvidéki Forum könyvkiadó gondozásában.)
