A gyerekkor
Márton egy délután félálomban feküdt a díványon, és arról ábrándozott, milyen is volt valójában a gyerekkora, és hogy azóta mi minden megváltozott, benne is, körülötte is, és hogy valójában ő már nem lehet soha ugyanaz az ember, aki volt. Ebbe bele kell törődni, gondolta Márton, ám arra azért nagyon kíváncsi lennék, motyogta a díványon, ha megpróbálnék ugyanolyan lenni. Nagyon tetszett neki az ötlet, csak hát a kivitelezés komoly tervezést feltételezett. Először is, hogy tudna ő olyan lenni, mint régen. Tanakodott. És nem hiába. Valami olyasmit kéne csinálnom, mint régen, motyogta befelé a szájába. Például, például, és akkor elgondolkodott. Ez az, és fölpattant, valamit gyűjtenem kellene. De mit lehetne gyűjteni? Ez az, megvan, például különböző üvegeket. Márton úgy felvillanyozódott, hogy szikrákat hányt a szeme, és a vérnyomását se dicsérné halálra a kardiológus.
Pesztonka a konyhában faggyúzta a birkahúst. Na, erről ennyit.
Józsi bácsi egy speditőr cég szállítóleveleit ellenőrizte baráti alapon. Úgy volt vele, hogy ideje elkezdeni építeni azt az érdekhálózatot, ami majd a kellő időben neki is segítségére lesz, ellenszolgáltatás nélkül. Józsi bácsi ettől a naptól kezdve elhíresült az ingyenmunka kategóriájában, és jöttek is hozzá a különböző megrendelések és kérések. Tudta, ha egy üzlet beindul, nincs megállás. Csakhogy az volt a baj, hogy őneki semmiféle kérés nem jutott eszébe, hogy viszontsegítséget kapjon, úgyhogy egy idő után az egyoldalúság látszata ütött tanyát gondolatai között. De nem baj, vigasztalta magát, ki kell azt érdemelni és várni, amíg a mennyiség átcsap minőségbe.
Márton úgy pörgött, hogy összemosódtak rajta ruhájának színei. Ezerrel gyűjtötte az üvegeket, és piszokul élvezte, mert érezte, vissza tud járni a gyerekkorába. Volt már neki kólás-, sörös- és borosüvege is, be volt tervezve egy ecetes-, egy miravizes és egy speciális olasz sampon üvege. Ami megvolt, mind ott díszelgett a szekrény tetején.
Pesztonka elkeseredetten fagygyúzta tovább a birkát a konyhában, nem haladt az istennek se, úgy érezte, minden faggyú. Végül bemérgelte magát, és kivágta az egészet a francba. Olyat mondott, hogy még ő maga is elcsodálkozott nyelve önmozgásán.
Nem volt hát se faggyú, se hús, pedig már mindnyájan erősen éheztek. Pesztonka odalépett Józsi bácsihoz, hogy dobjon valami aprót. Józsi bácsi fölállt, hogy a zsebébe nyúljon apróért, de hirtelen rájött, ő már egy ideje ingyen dolgozik, sőt, semmit nem evett mostanában; megszédült, és Pesztonkát magával ragadva nekiesett a szekrénynek.
Ekkor lépett a szobába Márton, lassított felvételen figyelhette az aláhulló üvegeket. Pesztonka utolsó lélekjelenlétével megpróbált elkapni egyet, mert bevillant neki, hogy visszaválthatnák, ám nem sikerült. Az üvegcserepek szanaszét hevertek a földön, Józsi bácsi és Pesztonka rém éhesen eldőlve, Márton pedig a csillámló üvegdarabokat nézve csak ennyit tudott kinyögni: oda a gyerekkorom...
(Ez a szöveg részlet a szerző könyvhéten megjelenő Feltétlen emberek című könyvéből.)
