Ballada a nemzetegyesítésről
A bácskai Zs. városka magyar polgármesterének kínszenvedései azzal kezdődtek, hogy a március 15-i ünnepségen a város előkelőségeivel karöltve Bocskaiban kellett megjelennie a városka főterén. Négy-öt évvel ezelőtt öltönyben szónokolt, de már akkor megszólták miatta, varratott tehát magának ő is egy vadonatúj Bocskait egy ismert erdélyi szabónál. Mert csak ott tudnak jó Bocskait varrni, Pesten már nem ápolják a nemzeti érzéseket. De évek múltán tudomásul kellett vennie, hogy kihízta a régi Bocskait, hiszen a polgármesteri kötelesség sokfelé szólította, vacsorákra, bankettekre, bálokra. Ez pedig a testsúly növekedésével járt. Nem csoda tehát, hogy március 15-én délelőtt tíz óra negyven perckor, öltözködés közben a varrás mentén fesleni kezdett az anyag.
Felesége éppen toalettjével volt elfoglalva. Még csak az hiányzott, hogy most cérnát és tűt vegyen elő. Már neki sincs ideje. De a kocsi várta a ház előtt, az ünnepi rendezvény pontosan tizenegykor kezdődik, s a polgármester úrnak díszbeszédet kellett tartania. Nem állhat a város polgárai elé szakadt Bocskaiban, nemcsak a nevetség tárgya lenne, hanem akadna rosszakaratú, aki azt terjesztené róla, hogy gúnyt űz az ünnepből.
Az asszony háborgott, azt hajtogatta, hogy bezzeg a régi szép időkben nem így volt, ingyenöltönyt kaptak a párttitkárok, az apja a horvát tengeren egy szerény villát is összekapart, ezektől meg a Balatonon is csak egy nyavalyás házikóra tellett, ami pedig nem méltányos, mert a Balaton mégsem az Adria. Dünnyögve megengedte a zsinórt, aztán hátul összefércelte, de férje lelkére kötötte, ne nagyon izegjen-mozogjon, mert tovább fog szakadni.
A polgármester úr sohasem érezte magát kínosabban a szónoki emelvény mögött, mint akkor. A lendületes szónoklat közben mintha nyársat nyelt volna. Az emberek lelkesen tapsoltak neki, de ő meghajolni is alig tudott, még a kezét sem emelhette fel fenyegetően az ellenség és a nemzetárulók felé.
Este, a városi előkelőségek márciusi díszvacsorája előtt együtt figyelték a tévén, hogy mi történt Budapesten a nevezetes napon. Az egyik pillanatban az asszony diadalmasan a képernyőre bökött. Nézd csak, kiáltott fel, ott van Orbán Viki, Pokorni Zoli, Kövér Laci, divatos öltönyben szónokolnak, úgy látom, hogy a legjobb Armanit viselik, nézd, milyen elegánsan feszítenek, igazi úriemberek, olyan szépek, mint Jávor Pali a Karády-filmekben. Téged meg Bocskaiba bújtatnak. Ezért áldozod fel magad a magyarságért?
Zs. városka polgármestere magából kikelve leordította feleségét, hogy ne üsse az orrát a politikába. Az asszony dühösen visszafeleselt. "Látom, amit látok. Orbán Armanit viselt. Ennyit értek én is a politikához." A polgármester látta, hogy ennek már fele sem tréfa. Kijátszotta a legfőbb tromfot. "Miféle Armani, te tyúkeszű? A nemzetegyesítésről van szó", torkolta le az asszonyt. "Nekünk jobban kell bizonyítani, ezt várják el tőlünk. Mert minket szorongatnak, őket nem." De az asszonyon nem fogott az okos szó, felhúzta az orrát, azzal vádolta a férjét, hogy pipogya fráter, neki is kijár az Armani, ő nem ilyen férfit akart magának. Napokig durcáskodott, még az ágyban is elfordult tőle.
Elmúlt a március 15-e, közeleg Szent István napja. Ebből az alkalomból meghallgatást kért a pedagógusok küldöttsége, és bejelentette, hogy a közelgő Szent István-napi ünnepségre a pedagógusoknak egy-egy Bocskait kellene ajándékozni. Fizetésükből nem telik, s ezért mindenki megszólja őket, bizonygatták. Az idén a Polgári Körök megalakulásának tiszteletére Szent István-bálat rendeznek. Nem mehetnek a pedagógusok viseltes rongyokban a jeles rendezvényre. Adjon az Illyés Alapítvány erdélyi tanulmányi kirándulás címén. Úgyis Erdélyben kell varratni. Tesznek egy hagyományápolási kört, eközben elkészül a Bocskai. Vagy fedezze a költségeket a polgármesteri hivatal.
Zs. városka polgármesterének testébe belehasított a fájdalom. Mit tegyen? Úgy érezte, hogy elsodorja a lavina. Az Illyésben új gazda ül, valamilyen Pomogáts, ki tudja, hord-e Bocskait, vagy pedig kiadja az útját. A város pénzén meg az ellenzék tartja rajta a szemét. Pesten Medgyessy tartja a kormányt, lehet, hogy ő nem is igényli a Bocskait. De alakulnak a Polgári Körök, köztük kardoskodnak azok, akik a polgármesteri székre pályáznak. Azok aztán nem ismernek tréfát, jó lesz csínján bánni velük. Zarándokoljon el Erdélybe, hogy új Bocskait varrasson magának? Nem tudta, mitévő legyen. Sehonnan semmiféle utasítás. Senki sem tudja, milyen szelek fújnak majd a fővárosból. Felhúzza, vagy ne húzza fel? Titokban, hogy az asszony ne vegye észre, elővette a szekrényből, és óvatosan felöltötte. Tett egy lépést előre, majd hátra. Felemelte a jobb karját, aztán a balt. Karját magasba lendítette, és megfenyegette azokat, akik semmiféle áldozatot nem akarnak hozni a magyarságért. Eközben hátul fesleni kezdett a drága anyag, amitől a polgármester egész testében megmeredt, és feltört belőle a fájdalmas mondat: "Milyen veszélyes magyarnak lenni!"
