Egotrip

Mielőtt meghaltam volna, mindig azt hittem, ha az ember túléli saját halálát, megváltoznak a dolgok. Lelassul minden. Megváltoznak a fények, mást jelentenek a nevek, másként mozog a világ, az a más lesz a fontos.

Tessen a kedves olvasónak most úgy gondolni jelen tárcaíróra, mint aki nagy, kerekre nyílt kék szemekkel bámul a magyar világba, naivitása határokat nem ismer, és olyanokról beszél, amikhez egyáltalán nem ért. (Mindez majdnem így is van.) Ráadásul jelen tárcaíró áldott jó ember is, ha megkérik, hogy írjon meg valamit, ő bizony megírja azt, most például azt izenték neki, tegyen említést e hasábokon arról, hogy újraindult a pécsi Campus című lap, hát akkor tessék, említés van téve, e hasábokon. A Campus egyetemi lap volt, néha igen jó, néha kevésbé igen jó, aztán az egyetem levette róla a kezét (tudniillik hogy nincs több lé), és most mindenféle cégek támogatását megszerezve, az eddigi munkatársak ismét megjelentetik, ez derék, előremutató, eurokonform dolog. Milyen jó is volna, ha gazdag jóemberek és jóvállalatok mindig segítenének fenntartani és/vagy életre hívni a kulturális értékeket - bukik ki jelen tárcaíróból a fent jelzett naiva.

Előterjesztésünk tárgya egy olyan találmány, amely használata révén a közép- és kelet-európai népek a hazafiság örök érvényű értékeit az új évezred technológiája révén fedezhetik fel mintegy újra a szórakoztató ismeretterjesztés hagyományaként fémjelezve.

Már amikor beléptünk Kövér Nyúllal a Mély Torok nevű borozóba, tudni lehetett, hogy ez a nap egyáltalán nem lesz olyan, mint a többi.

Amikor Jézus a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András - halászok lévén - épp hálót vetnek a vízbe. Megszólította őket: "Gyertek, kövessetek." Rögtön otthagyták hálóikat, és követték. Alig ment valamivel tovább, megpillantotta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint a hálót szedték rendbe a bárkában. ´ket is mindjárt meghívta. Ahogy a vámnál elhaladt, látta, hogy ott ül Lévi, Alfeus fia. Odaszólt neki: "Kövess engem!" Az felállt és követte.

Várhegyi éva

Podmaniczky Szilárd

Április 6., Vilmos és Bíborka napja. Illene elébb a hölgyet, de így van a naptárban, kiírva a virágárus tábláján. Vilmos, Bíborka. A 2-es villamoson találkozom velük, Vilmos hátracsapott bézbólsapka-utánzatban, Bíborka karján fekete retikül. Vilmos az ajtót támasztja, hol nem nyílik, a lépcsőn, így épp akkora, mint Bíborka. Be vannak rúgva. "Úgy viselkedtem, mintha szórakozott lennék, és nem is igen hallanám, miket beszél."

Azt mondja a Szerkesztő úr, hogy van itt egy üres hely, egy fehér folt, egy lyuk, be kellene tölteni, amúgy macsósan, hegyibe. Amúgy is, most ebben benne kell lenni, mert megint Magyar Narancs, az első (hohó, ismerjük már ezt, annak idején elmulasztottuk, de már a másodikban vagy harmadikban virítottunk, aztán mi lett a vége? ki lett gazdag, boldog és szép? ment-e a világ elébb?). Félnek a népek az ilyen üres helyektől, rájuk tör a horror vacui, mintha minden, ahol a semmi van jelen, ahol csend van és űr, szünet vagy hiány, be kellene hogy töltődjék. A szerkesztőkre meg aztán végképp rájön a rettegés, a lapot, a műsorfolyamot, az adásidőt faltól falig be kell tölteni, ha mással nem, hát valami üresjárattal, érezze a nép, hogy kap valamit, ne kelljen mással foglalkozni, magukkal vagy a világgal, amelyet az üres hely mintegy tükörként elibük vetítene (figyeljünk a metafora finomságaira!).

Megint löncshús volt a desszert. Hárman ülték körül az asztalt: Béla, a Kövér Nyúl és Csicska Maxi, aki nemrégiben csatlakozott a társasághoz. Nagy, zöld kockás terítővel volt leterítve az asztal, középen a citrommal erősen megöntözött löncshús, mellette parmezános kenyér, kicsi mézzel. Az abrosz közepén, a löncshúsos tányértól észak-északnyugatra egy hatalmas paraffinfolt még azokból az időkből, amikor Erzsi és Béla a teljesen sötét nappaliban odahívatta az asztalhoz a prímást (nota bene: cigány), de annyira sötét volt, hogy gyertyát kellett tűzni a vonóba, csak a Velencei-tavon éjszakai vitorlázást gyakorló sukorói polgármester gázlámpája aranyozta be azt a kis vízfelszínt, amit elért a nemkülönben ingadozó láng köre.

Azért nem volt hiábavaló ez a tíz év. Visszajutottunk oda, ahonnan indultunk: már megint miénk a legvidámabb barakk a széles kelet-európai térségben. Próbáltak minket lekörözni csehek, lengyelek, észtek, litvánok, szlovének, de mi álltuk a sarat. Megmutattuk: harcedzett népünk fogcsikorgatva is képes vidám maradni, vagy legalább annak látszani.

Mottó 1. Szeretem a futballpályákat. Mindent szeretek rajtuk, az odavezető utakat, a falragaszokat, a szotyolát s főképpen magát a pályát: a sok és sokféle téglalapot, a színeket, a mészport, a kapufákat, a füvet, a fű változásait, mindent; sőt még az embereket is. (Esterházy Péter)

Hideg és világos minden, akár a hajnali aszfalt a Múzeum cukrászda előtt hajnali négykor, amikor már csak a Quimby zenekar és én. Tizenkét napja nem iszom töményet, úgy érzem magam, mint Komár László az IQ Casinóban, elveszett a másnaposság ereje és minden kölcsön bölcsesség, amiben olyan hazug otthonossággal mozogtam már évek óta, hogy szinte magaménak hittem, és elég volt egy levél Seroxat megsemmisíteni mindezt, visszahajtani az idő peremét.