Gólgotha
(apokrif)
Amikor Jézus a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András - halászok lévén - épp hálót vetnek a vízbe. Megszólította őket: "Gyertek, kövessetek." Rögtön otthagyták hálóikat, és követték. Alig ment valamivel tovább, megpillantotta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint a hálót szedték rendbe a bárkában. ´ket is mindjárt meghívta. Ahogy a vámnál elhaladt, látta, hogy ott ül Lévi, Alfeus fia. Odaszólt neki: "Kövess engem!" Az felállt és követte.
Ezután fölment a hegyre, és magához hívta, akiket kiválasztott. Azok hozzá mentek. Tizenkettőt választott ki, hogy társai legyenek. A kapuban Simon I, akinek a Péter nevet adta, Jakab I, Zebedeus fia a jobbhátvéd, János, Jakab testvére a centerhalf, balbekkben András. A középpályán Fülöp és Bertalan, a csatársor: Máté, Tamás, Jakab II, Tádé, Simon II. A tizenkettedik iskarióti Júdás, tartalék. "Mester, te nem szállsz be?", kérdezte Simon I, akinek a Péter nevet adta, a Mester mosolygott. "Én mindig veletek vagyok", persze becserélte magát, játékosedző, centerbe, ha a csapat, neadjisten, vesztésre állt. Avagy a kapuba, ha ki kellett húzni valahogy lefújásig. A Mester univerzális volt, a csapatot nem is lehetett megállítani.
Nem találtak legyőzőre Kafarnaumban, szerte a Galileai-tó partján, a gerazaiak vidékén. A Mester szülővárosában, Názáretben botrányba fulladt a meccs, megdobálták a partvonalnál álldogáló Mestert kővel, és megbotránkoztak rajta. Erre megjegyezte: "A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete." S nem is tehetett ott csodát, a csapat a sötétség leple alatt menekült a felbőszült názáretiek haragja elől. Genezáret földjén mindenütt győztek, amerre csak jártak, a falukon, városokon és tanyákon. Mert mindenhová elmentek, ha hívták őket. Mikor már nem volt hely Galileában, hol nem jártak és ne győztek volna, elindultak Tirusz és Szidon környékére. Jaj neked, Korozain! Jaj neked, Betszaida! A Tízváros határában, az egyik meccsen különösen sokan gyűltek össze. Lehettek vagy négyezren. "Sajnálom a tömeget - mondta -, mivel már harmadnapja kitartanak mellettünk, követnek bennünket meccsről meccsre, és nincs mit enniük. Hány kenyeretek van?" "Hét" - válaszolták. Erre megparancsolta a népnek, hogy telepedjék le a földre. Majd fogta a hét kenyeret, hálát adott, megtörte, és odaadta játékosainak, hogy osszák szét. Szét is osztották a nép közt. Egy kevés haluk is volt. Ezeket is megáldotta, s meghagyta, hogy osszák ki. Ettek és jól is laktak, aztán fölszedték a maradékot: hét kosárral lett. Ezután a csapat bárkára szállt, és Dalmanuta környékére ment. Majd Fülöp Cezáreája következett, útjukat folytatva átvándoroltak Galileán. Mindenhol győztek, a Mester csak percekre állt be, ám akkor csodákat művelt. A Mester géniusz volt, de nem akarta, hogy valaki tudjon róla, mert a játékosait akarta tanítani. Megmondta nékik, hogy az emberek kezére adják, megölik, de azután, hogy megölik, harmadnapra feltámad. Nemigen értették ugyan a szavait, de nem merték kérdezgetni. Félték és csodálták a Mestert. Kafarnaumba értek, visszavágó mérkőzés, sima ügy. Innét útra kelve, Judea határába mentek, a Jordán túlsó partjára. Ott ismét tömeg vette őket körül, ők pedig szokásuk szerint győztek. Úton voltak Jeruzsálem felé. Jerikó, Betfagé, Betánia edzőmeccsek ahhoz képest, ami Jeruzsálemben várt rájuk. A fővárosban a római légiósok csapatával mérkőznek meg, húsvétkor, több tízezer ember előtt. Maga a helytartó, Pilátus hívta meg őket, nem lehetett kitérni. Jeruzsálem útba esett. Különben is, ki verné meg őket? A rómaiak félelmetesek, na és. Isten velünk van egy csapatban. Mindazonáltal a meccs előtt rejtekhelyen, a Getszemáni nevű majorban készülődtek. A Mester idegesnek látszott, félrevonult, csak Pétert és Zebedeus két fiát vitte magával. "A lélek ugyan készséges, a test azonban erőtlen" - mondta nekik, vagyis inkább csak úgy magának, azok persze nem értették, most sem, soha. Az volt a csoda, hogyan tudott a Mester halászokból, földművesekből verbuválódott amatőr csapatával idáig eljutni?! Jeruzsálemig, ahol várták őket a római, idegen, légiósok. A Mester valamivel odébb ment, s amikor visszatért, alva találta játékosait. "Aludjatok csak és pihenjetek! Elérkezett az óra. Keljetek föl, menjünk! Nézzétek, itt jön, aki elárul."
Júdás, az örökös tartalék, akit a Mester csak csereként, akkor is csak néhány percre, a vége felé, hogy húzza az időt, állított a csapatba, s aki ezért eleitől fogva, halálosan neheztelt a Mesterre, odalépett hozzá. "Üdvözöllek, Mester!" - mondta, és megcsókolta. Erre egy kardokkal és dorongokkal fölszerelt csapat körülfogta a Mestert, kezet emeltek rá és foglyul ejtették. Erre játékosai mind elhagyták és elmenekültek.
A Mestert megkötözve elvitték és átadták Pilátusnak. Pilátus megkérdezte: "Te vagy a Legnagyobb Király? A Császár?" "Magad mondod" - válaszolta. "Ide figyelj, te Legnagyobb Király" - mondta Pilátus. "Akarsz-e a világ legnagyobb, legjobb csapatának, Rómának Mestere lenni? Mint játékos és edző? Válaszolj." "Az én világom ez országból való" - mondta a Mester, elnézve Pilátus fölött. "Gondold meg. Hagyd itt ezeket a buta amatőröket. Rómában igazi profik várnak. Meg sok-sok pénz. Dicsőség. Veled körbeverjük a világot." A Mester nem válaszolt semmit. Ez meglepte Pilátust. "A Császár utasítása. Láttam a csapatodat, miattad utaztam titokban vidékre, ott voltam a meccseken. Láttalak játszani. Te tudsz mindent, labdával, emberekkel bánni, ha ezekre a parasztokra így tudtál hatni, mindenható vagy. Mi lehetnél Rómában?" "Ott még nem érkezett el az én időm" - válaszolt a Mester fáradtan. Pilátus dühös lett. "Mit hablatyolsz itt? Csak nem képzelted, hogy kiállunk ellenetek? Szarrá vertek minket, röhögnének rajtunk a zsidók, a fél világ. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. Még valami zendülés törne ki, húsvét van, sok a nép. De valamit adni kell nekik, már gyülekeznek a meccsre. Ami, sajnos, elmarad. A csapatod szétfutott, téged meg viszünk Rómába. A Császár utasítása. Vagy a keresztre, választhatsz." "Magad mondod" - szólt a Mester, Pilátus őrjöngött. "Mit csináljak veled, konok názáreti? Te akartad. Legyen meg a te akaratod." És utasította a római légiót, hogy az embereket, akik a völgyben várták a meccs kezdetét, tereljék föl a hegyre, műsorváltozás, de talán elmúlik a dühük, ha megtudják, kivégzés lesz.
A katonák bekísérték a Mestert a palota belsejébe, a pretoriumba, és egybehívták az egész helyőrséget. Bíborba öltöztették, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: "Üdvözlégy, Legnagyobb Király!" A fejét náddal verték, leköpdösték, gúnyból térdet hajtva hódoltak előtte. Kivezették egy Gólgotha nevű hegyre, ami koponya (mások szerint labda) alakjáról kapta nevét. Kapufákból ácsolt keresztre feszítették. Az elítélésének okát jelző táblára ezt írták: A LEGNAGYOBB KIRÁLY.
A Mester először Mária Magdolnának jelent meg, ezután megjelent kettőnek a csapatból, végül a tizenegynek jelent meg, amikor egyszer asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket. Miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét Isten jobbján, ők meg elmentek, s mindenütt győztek újra. A Mester velük volt. S velük volt a láthatatlan tizenkettedik játékos, Szentlélek. Így könnyű. Júdás (aki öngyilkos lett) helyére leigazolták Mátyást, Simon I, akinek a Mester a Péter nevet adta, maradt a csapatkapitány. Jött még egy új játékos, Pál, szép lassan átvette az irányítást, kidolgozta a taktikát. Eljutottak Rómába is, győztek, ott is maradtak. Diadalmaskodtak az egész világon. Pilátus, ha megérhette volna. Nem találtak legyőzőre, és mégis. A csapat játéka valahogy nem volt az igazi. Látta ezt a Mester ott Isten jobbján (a balján Szentlélek ült, amikor éppen nem volt a pályán). "Nagyon elrontották ezt a játékot, Atyám. Izzadtságszagú győzelmek, veríték. És vér. A pályán, pályán kívül. Halál. Háborúznak, itt is. Mit csináljunk?"
Isten, akinek Jézus az Atya nevet adta, utálta a futballt, oda se figyelt. Éppen az 1964-es olimpia vízilabdadöntőjét nézte, élőben. Izgult, hiába tudta a végeredményt. "Lőj, lőj, lőj, Dömötör!"
És lőn.
