Mottó 1. Szeretem a futballpályákat. Mindent szeretek rajtuk, az odavezető utakat, a falragaszokat, a szotyolát s főképpen magát a pályát: a sok és sokféle téglalapot, a színeket, a mészport, a kapufákat, a füvet, a fű változásait, mindent; sőt még az embereket is. (Esterházy Péter)
Mottó 2. Hogy jöttem lefelé egykedvű (Arthur Rimbaud)
Azt szerettem mindig, a hozzá vezető utat, még lehet bármi, győzelem, vereség, iksz. A pályához gyalog kell menni, legföllebb ha omnibuszon, én, a békávén. Legszebb a villamos. Vasárnap reggel, kilenckor meccs, hétköznap se kelek ily korán, Vasárnapi újság, ajzószer. Fogmosás, köpök. A villamos, honnan is, a Lehelről, a Rámpától indul, 12-es vagy 14-es, kikapunk vagy nyerünk, nem mindegy. Jó hosszú az út, ki lehet olvasni a népsportot, mit játsztak az élvonalban. Nem mindegy. Nekem blasznégy, Blaha Lujza tér, Újpest. Akkor (régen) ott volt a hazai pályánk, pamutpálya, fűselyem, már akkor is csomókban lógott, azóta, lehet, földes. Kitekintés a villamosból, még csak Angyalföld. Müller a mai napon tarthatatlannak bizonyult, vissza az újságba. Ablakok nyílnak, árnyékok a járdán, a mai napon. Szép tavaszi. Újpest Centrum, fordul a villamos. De legszebb a pályaudvar, Rákospalota, környéke. Mennék a restibe, utaznék a Dunakanyarba, meccs van, futólag - késésben vagyok, mi van, ha én vagyok a tizenegyedik - belebámulok a tér kocsmái sötétjében meghúzódók arcába, sörébe, befordulok a utcába. Allé. Két oldalt nemtommilyen fák, már nyílnak a. Ablakokban dunyhák, férfiak kezében ekeszarva, palántadugványozó, szárítókötélen friss lepedő, szívekben öröm repdes. Gyönyörűvasárnap. Ma győzünk.
Én vagyok a tizennegyedik, az nedik, de azért vetkőzzek le, a többiek már melegítenek. Begyűrök két százast (mondom, régen volt) a sportszárba, megyek a büfébe, Unicum, most sör nélkül, még reménykedem, meccs van. Odakünn. Meg tavasz. Nélkülem. Kérem, én még nem játszottam. Ha ezt tudom, sétálnék most lassúdan végig az allén, vasárnapiebéd-sütés, -főzés, sürgés-forgás, gilisztasütkérezés hátul a kertben, sétálok azóta is, a kertek alatt, vágok át a megyeri temetőn, az élet sűrűjében, virágos fák alatt utam az utolsó. Legalább a második félidőre rakjatok be, háromnull vagy nullhárom, ne röhögj a hullámon, mindegy.
Ha nem lehet villamossal, akkor busszal, autóval semmiképp. Mondjuk ott van 7/A, feketehetes, megközelíteni a pályát, hátulról, a hátsó, földes felől. Ez ám az út, a futball taója, ajánlott olvasmány az úton Holan: A létezés művészete, E. Kornél adta kölcsön. Olvasni csak állva szabad. A Nyírbátor vagy valami ilyesmi utcánál leszállni, akkor és ott mindig tudom. Az ifjúkor (jelen pillanatban öregfiúkmeccsre sietek) ismerős képei: nyitott ablakok, trikók a hozzájuk tartozó atlétákkal és csapzott hónaljakkal, akárha harmatos fűcsomók a valaha volt pamuton, hajlongás a kiskertekben, vetemények közt anyóka, ki sűrűn. Pedig nem ám vasánap, és délelőtt, egy nap elmúlt, délután, immár hétfő, mindig, örök-. Az örökfiúk hétfőn játszanak. Utunk során, ha tavalyi pocsolyákkal és idei rotvejlerekkel találkozunk, ugorjunk. A vasúti töltés magaslati levegőjén fújjuk ki magunkat, álljunk meg egy pillanatra. Nézzünk vissza, örömmel, a hozzá vezető útnak túl a felén. Lakótelep, bérházak, családi házak. Albertfalva-kitérő. Az élet egy kis kitérő, sóhajtaná E. Kornél. Szép volt, fiúk. Mielőtt újra, épphogy, elindulunk, szemeket, fület a sínre, most kell jönni a 16.14-es fehérvári vonatnak Kelenföld felől. Vagy a 15.02-esnek Fehérvárról. S ha mindkettő elment, még mindig jöhet egy kóbor teher. Tartályvonat Pest felől. A vasúti síneken túl, ott, ahol hajléktalanok hevernek a kőfalnál gyolcs ködökben, ruhacsomókban, ott, ahol a vonat megáll, ha gólt lövünk, és visszatolat, replé, a soha nem használt rozsdás nagykapu után van egy rés a kőfalon, hol időnk lassan elszivárog, a hasadék előtt darabkő-küszöb, ki itt belépsz. Megpillanthatod színről színre a hátsó földest, pocsolyák, földtúrások, mélyszántások és, jaj, emberek rajta, a fenébe, megint elkéstem. Vetkőzz, csere vagy. Ezt már ismerem. Megkerülöm a pályát, megyek a Sport büfébe, a füstbe, agyamban menetdal, in dula vonat Au schwitz ba, hát akkor én már ne járjak, menjek többet meccsre, ne közelítsek világ végi pályához?! Szeretem, még az embereket is. Ülök a Sport büfében a füstben, akkora, a világbüfé és a világfüst, a meccset a tévében se látom, ködképek a. Köddé váltam, ne keressetek. Csere se leszek.
A világ vége, akár a pálya, hamarabb elérhető, ha hátulról közelítjük meg.
Miképp a nő, tette hozzá E. Kornél.
