Azért nem volt hiábavaló ez a tíz év. Visszajutottunk oda, ahonnan indultunk: már megint miénk a legvidámabb barakk a széles kelet-európai térségben. Próbáltak minket lekörözni csehek, lengyelek, észtek, litvánok, szlovének, de mi álltuk a sarat. Megmutattuk: harcedzett népünk fogcsikorgatva is képes vidám maradni, vagy legalább annak látszani.

Bokros Lajos washingtoni irodájából ki-kiruccanva időnként végigjárja a gondjaira bízott tucatnyi átalakulófélben lévő országot Tiranától Taskentig, Varsótól Vlagyivosztokig, Budapesttől Bakuig, és elégedetten dörzsölgeti kezeit: végre megint az ő hazájában mennek a legjobban a dolgok. A szigorú monetarista hírébe keveredett közgazdász intézetünk márciusi klubdélutánján bevallotta: értékítéletét nemcsak a jó makrogazdasági mutatókra alapozza, sőt elsősorban nem is azokra. Hanem a migrációs tényekre, amelyek azt mutatják, hogy tőlünk a legkisebb arányú az elvándorlás. Ami feketén-fehéren bizonyítja: minálunk érzik magukat a legjobban az emberek. Hisszük, nem hisszük, tudatunk alatt igencsak megszerettük ezt az országot. Jó itt nekünk, jobb, mint bárhol is lenne a világon.

És nem ám csak mi szeretünk itt élni, hanem a nyugati világpolgárok is mind nagyobb számban települnek át élhető - patakvérrel, ciánnal, médiaháborúval is felpezsdített - barakkunkba. Megtehetnék, hogy otthonról irányítják itt alapított vállalataikat, bankjaikat, de nem: ők hajlandók velünk egy levegőt szívni, szép hegyi ösvényeinken velünk futkározni, jövedelmüket nálunk elkölteni, ingatlanjainkat bérbe venni, fesztiválzenekarunkat némi bevételhez juttatni, mérgezett halainkat, cukrozott borainkat, ólmozott zöldségeinket velünk együtt fogyasztani.

Büszkék lehetünk hát végre megint. Hiába próbálták mások elorozni nehezen kivívott dicsőségünket, a legvidámabb barakk címe immár elvehetetlen tőlünk. Pedig a mosolygós-magabiztos Klaus már majdnem elhitette a világgal, hogy vér, izzadság nélkül is át lehet galoppozni a szocialistának hitt, bár végül csődöt mondott gazdaságból a sikerre ítélt kapitalistába. Hiába huhogtak a kelet-európai közgazdák, a nyugati világ csak csúf irigységet látott a lengyel és magyar kollégák kétkedései mögött. Aztán eljött az igazság pillanata. Kiderült, ami addig is sejthető volt: átalakulás nélkül nem lehet átalakulni (vagy ahogy Antal László egykori pénzügykutatós mesterünk mondaná: szűzen nem lehet...).

Nekünk, éppúgy, mint lengyel társainknak, az örömök előtt voltak fájdalmaink is. Mindkét nép megkapta a maga csomagját, ők L. Balcerowicztól, mi Bokros L.-től. Minálunk a lengyelekénél később jött csomag előtt a világ legszigorúbb csődtörvénye sújtott le a fizetésképtelen vállalatok ezreire, és juttatta utcára dolgozóik százezreit. Akik ezt túlélték, ma már fellélegezhetnek, hiszen úgy néz ki, új munkahelyük többnyire a tágabb világ piacán is állja a sarat. Hála annak, hogy a magyar kormányok tudtak a leginkább ellenállni a nemzeti érzésekre apelláló politikai lózungoknak és tárták a legszélesebbre az ország kapuját a külföldi tőke előtt. Hagytuk, hogy egy évtized alatt vagy húszmilliárd dollárt fektessenek belénk, cserébe átengedtük nekik a gazdaság átalakításának összes örömét. Meg baját.

Lehet persze utálni, hogy a pénzügyi szektor túlnyomó részben külföldi tulajdonban van, hogy a multik egész iparágakat, kereskedelmi hálózatokat tartanak a kezükben, de azért nem tagadhatjuk, inkább jó ez nekünk, mint rossz. Elég körülnézni, hogy lássuk: ahol az úgynevezett nemzeti tőke kaparintotta meg a gazdaságot, a szabad rablásnak semmi nem szab korlátot: a profit a nemzeti tulajdonos svájci bankszámláján landol, a kincstár üres, a nemzeti tőkés egyéni boldogulása kizárólag a nemzeti tőkés egyéni boldogulásával párosul. A Kenedi János által egykor plasztikusan bemutatott "tiéd az ország, magadnak építed" elv örökkévalóságát hirdetve. A nemzeti cégek csalárd csődök által szűnnek meg, milliárdos adósságokat hagyva hátra a nemzetnek, a megtakarításokba vetett bizalmat bankjukat kirabló nemzeti banktulajdonosok ássák alá, hogy a nemzeti pilótajátékokról ne is essék szó. Hozzájuk képest a mi Schlett Csabáink, O. Nagy Imréink, Tribuszernéink és más nemzeti társaik kismiskák: hála istennek.

Az sem mellékes, hogy elértük azt, amit kormányaink ugyan nem akartak, de ami nekünk kétségtelenül megnyugvást jelent: tehetnek már szinte bármit, már nem ők csóválják a gazdaságot. Nem azért lódult meg például a növekedés, mert kormányunk úgy akarta, hanem mert azok láttak fantáziát beruházásokban, exportban, akiknek ehhez a pénzük is megvolt. Nem azért hoznak létre mind több munkahelyet, mert a magyar kormány erre bátorítja őket, sőt akkor sem vonulnak vissza, ha a kormány egyes tagjaiból időnként előtör a nemzeti büszkeség, és elutálja őket a pokolba. Maradnak, amíg megéri nekik, és ez időben hosszabb lehet egy-egy parlamenti ciklusnál.

Így aztán - a zord idegenbe kényszerült Bokrossal ellentétben - mi is maradhatunk. Még ha így közelről nem is annyira vidám ez a kis barakk.