Naivitásaimból
Tessen a kedves olvasónak most úgy gondolni jelen tárcaíróra, mint aki nagy, kerekre nyílt kék szemekkel bámul a magyar világba, naivitása határokat nem ismer, és olyanokról beszél, amikhez egyáltalán nem ért. (Mindez majdnem így is van.) Ráadásul jelen tárcaíró áldott jó ember is, ha megkérik, hogy írjon meg valamit, ő bizony megírja azt, most például azt izenték neki, tegyen említést e hasábokon arról, hogy újraindult a pécsi Campus című lap, hát akkor tessék, említés van téve, e hasábokon. A Campus egyetemi lap volt, néha igen jó, néha kevésbé igen jó, aztán az egyetem levette róla a kezét (tudniillik hogy nincs több lé), és most mindenféle cégek támogatását megszerezve, az eddigi munkatársak ismét megjelentetik, ez derék, előremutató, eurokonform dolog. Milyen jó is volna, ha gazdag jóemberek és jóvállalatok mindig segítenének fenntartani és/vagy életre hívni a kulturális értékeket - bukik ki jelen tárcaíróból a fent jelzett naiva.
Jelen tárcaíró ugyanis elkötelezett, rendíthetetlen híve annak, hogy a magán- és a közpénzek élesen legyenek elválasztva: amit a köz támogat, valamennyiünk adófillérjeiből, az a köznek tartozik elszámolással, attól függ, annak felel, míg a magántőke azt csinál magával, amit akar, és úgy bánik azzal, amit saját pénzén megvett, ahogyan akar. Ez így helyes. Ámde viszont jelen tárcaíró nagy rácsodálkozásokkal kénytelen észrevételezni, hogy a magántőke alig-alig hajlandó segíteni fenntartani és/vagy életre hívni a kulturális értékeket (szarik rájuk, mondaná, ha nem volna rendkívül jól nevelt), irodalmi lapok döglődnek, színházak vergődnek, könyveket nem lehet kiadni, egyetemek ügyeskednek, könyvtárak lepusztulnak. Ugyanakkor hasonló ámulattal tapasztalja, hogy bőséggel vannak jelei a magán- és közpénzek kavarodásának. Tévécsatornából például négy van, és nem három (ezt talán csak Baló György szokta nyilvánosan számon tartani): mert bölcs parlamentünk a nevünkben finanszíroz egy zombi-tévét is, a neves közéleti kitűnőségek és nagyléptékű tudósok nevével fémjelzett magánvállalkozást, az Alfa Televíziót. Aztán itt ez a nagy árvíz, amelynek médiavisszhangja komolyan igénybe veszi jelen tárcaíró könnycsatornáit; ez a csapás azzal jár, hogy igen nagy közpénzek lesznek megvonva és átcsoportosítva, ámde korántsem egyértelmű, hogy nem jut ebből valamicske néhány szigorúan magánpénztárca hizlalására. Mindenféle kavarodások állnak fenn e két szféra között, de hát akkor miért van az - kerekedik még kerekebbé jelen tárcaíró bamba szeme -, hogy mindig (kormánytól függetlenül) a kulturális értékek fenntartásának és/vagy életre hívásának a segítésére nem jut a közpénzből?
Eljátszódik jelen tárcaíró azzal a gondolattal, hogy mi volna, ha nem venné mindenki olyan komolyan ezeket a különbségtételeket. A Szadesz például most azzal állt elő, hogy féláron kapjanak számítógépet a diákok, tanárok, továbbá fű és fa. Jelen tárcaíró szíve minden melegével üdvözli az ötletet, csak hát ekkor a közvagyon gyarapítaná a legmagánabb magánvagyont. Nem baj, de megjegyzendő. És akkor viszont tovább is gondolandó. A főváros, ugye, húzódozik a Fesztiválzenekar eltartásától, hiszen az magántőkére alapozott alapítványra alapul. A minisztérium, ugye, csak nem fog a közpénzből adni arra, ami a főváros biznisze. Nagyon logikus gondolatmenetek. Hiszen ha a minisztérium fizetne, cserében joggal elvárhatná, hogy a zenekar az ő nótáját húzza, úgy, ahogyan azt ő szereti: valamit valamiért. A főváros meg minek adjon pénzt a gazdag bankemberek, vállalkozók, gyárosok vagyonához? Az egyik közpénz, a másik magánpénz. De ha egyszer fontos dologról van szó, akkor nem kéne a túróba hagyni ezeket a logikus, jogos, helyes elvi megfontolásokat?
Jelen tárcaíró ilyenkor elnéz a messzeségbe, és a gazdag, kultúrára éhes, bőkezű és biztos ízlésű magánmecénásokat lesi, de nem látja őket sehol; pillantása minduntalan a közpénzek kezelőiben akad meg. Akik mindig nagyon jól tudják, hogy honnan és mennyi közpénzt kell elvenni, és hová kell átcsoportosítani - ha magánzsebekbe, akkor oda -, de kultúrára éhesnek, bőkezűnek és biztos ízlésűnek aligha mondhatók. Nem lehetne ez, csókolom, másképp? - kérdezi jelen tárcaíró, naivitása biztos tudatában.
