Kálmán C. György: Magánvalóság (Naivitásaimból)

  • 2000. április 27.

Egotrip

Tessen a kedves olvasónak most úgy gondolni jelen tárcaíróra, mint aki nagy, kerekre nyílt kék szemekkel bámul a magyar világba, naivitása határokat nem ismer, és olyanokról beszél, amikhez egyáltalán nem ért. (Mindez majdnem így is van.) Ráadásul jelen tárcaíró áldott jó ember is, ha megkérik, hogy írjon meg valamit, ő bizony megírja azt, most például azt izenték neki, tegyen említést e hasábokon arról, hogy újraindult a pécsi Campus című lap, hát akkor tessék, említés van téve, e hasábokon. A Campus egyetemi lap volt, néha igen jó, néha kevésbé igen jó, aztán az egyetem levette róla a kezét (tudniillik hogy nincs több lé), és most mindenféle cégek támogatását megszerezve, az eddigi munkatársak ismét megjelentetik, ez derék, előremutató, eurokonform dolog. Milyen jó is volna, ha gazdag jóemberek és jóvállalatok mindig segítenének fenntartani és/vagy életre hívni a kulturális értékeket - bukik ki jelen tárcaíróból a fent jelzett naiva.

Naivitásaimból

Tessen a kedves olvasónak most úgy gondolni jelen tárcaíróra, mint aki nagy, kerekre nyílt kék szemekkel bámul a magyar világba, naivitása határokat nem ismer, és olyanokról beszél, amikhez egyáltalán nem ért. (Mindez majdnem így is van.) Ráadásul jelen tárcaíró áldott jó ember is, ha megkérik, hogy írjon meg valamit, ő bizony megírja azt, most például azt izenték neki, tegyen említést e hasábokon arról, hogy újraindult a pécsi Campus című lap, hát akkor tessék, említés van téve, e hasábokon. A Campus egyetemi lap volt, néha igen jó, néha kevésbé igen jó, aztán az egyetem levette róla a kezét (tudniillik hogy nincs több lé), és most mindenféle cégek támogatását megszerezve, az eddigi munkatársak ismét megjelentetik, ez derék, előremutató, eurokonform dolog. Milyen jó is volna, ha gazdag jóemberek és jóvállalatok mindig segítenének fenntartani és/vagy életre hívni a kulturális értékeket - bukik ki jelen tárcaíróból a fent jelzett naiva.

Jelen tárcaíró ugyanis elkötelezett, rendíthetetlen híve annak, hogy a magán- és a közpénzek élesen legyenek elválasztva: amit a köz támogat, valamennyiünk adófillérjeiből, az a köznek tartozik elszámolással, attól függ, annak felel, míg a magántőke azt csinál magával, amit akar, és úgy bánik azzal, amit saját pénzén megvett, ahogyan akar. Ez így helyes. Ámde viszont jelen tárcaíró nagy rácsodálkozásokkal kénytelen észrevételezni, hogy a magántőke alig-alig hajlandó segíteni fenntartani és/vagy életre hívni a kulturális értékeket (szarik rájuk, mondaná, ha nem volna rendkívül jól nevelt), irodalmi lapok döglődnek, színházak vergődnek, könyveket nem lehet kiadni, egyetemek ügyeskednek, könyvtárak lepusztulnak. Ugyanakkor hasonló ámulattal tapasztalja, hogy bőséggel vannak jelei a magán- és közpénzek kavarodásának. Tévécsatornából például négy van, és nem három (ezt talán csak Baló György szokta nyilvánosan számon tartani): mert bölcs parlamentünk a nevünkben finanszíroz egy zombi-tévét is, a neves közéleti kitűnőségek és nagyléptékű tudósok nevével fémjelzett magánvállalkozást, az Alfa Televíziót. Aztán itt ez a nagy árvíz, amelynek médiavisszhangja komolyan igénybe veszi jelen tárcaíró könnycsatornáit; ez a csapás azzal jár, hogy igen nagy közpénzek lesznek megvonva és átcsoportosítva, ámde korántsem egyértelmű, hogy nem jut ebből valamicske néhány szigorúan magánpénztárca hizlalására. Mindenféle kavarodások állnak fenn e két szféra között, de hát akkor miért van az - kerekedik még kerekebbé jelen tárcaíró bamba szeme -, hogy mindig (kormánytól függetlenül) a kulturális értékek fenntartásának és/vagy életre hívásának a segítésére nem jut a közpénzből?

Eljátszódik jelen tárcaíró azzal a gondolattal, hogy mi volna, ha nem venné mindenki olyan komolyan ezeket a különbségtételeket. A Szadesz például most azzal állt elő, hogy féláron kapjanak számítógépet a diákok, tanárok, továbbá fű és fa. Jelen tárcaíró szíve minden melegével üdvözli az ötletet, csak hát ekkor a közvagyon gyarapítaná a legmagánabb magánvagyont. Nem baj, de megjegyzendő. És akkor viszont tovább is gondolandó. A főváros, ugye, húzódozik a Fesztiválzenekar eltartásától, hiszen az magántőkére alapozott alapítványra alapul. A minisztérium, ugye, csak nem fog a közpénzből adni arra, ami a főváros biznisze. Nagyon logikus gondolatmenetek. Hiszen ha a minisztérium fizetne, cserében joggal elvárhatná, hogy a zenekar az ő nótáját húzza, úgy, ahogyan azt ő szereti: valamit valamiért. A főváros meg minek adjon pénzt a gazdag bankemberek, vállalkozók, gyárosok vagyonához? Az egyik közpénz, a másik magánpénz. De ha egyszer fontos dologról van szó, akkor nem kéne a túróba hagyni ezeket a logikus, jogos, helyes elvi megfontolásokat?

Jelen tárcaíró ilyenkor elnéz a messzeségbe, és a gazdag, kultúrára éhes, bőkezű és biztos ízlésű magánmecénásokat lesi, de nem látja őket sehol; pillantása minduntalan a közpénzek kezelőiben akad meg. Akik mindig nagyon jól tudják, hogy honnan és mennyi közpénzt kell elvenni, és hová kell átcsoportosítani - ha magánzsebekbe, akkor oda -, de kultúrára éhesnek, bőkezűnek és biztos ízlésűnek aligha mondhatók. Nem lehetne ez, csókolom, másképp? - kérdezi jelen tárcaíró, naivitása biztos tudatában.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.