Április 6., Vilmos és Bíborka napja. Illene elébb a hölgyet, de így van a naptárban, kiírva a virágárus tábláján. Vilmos, Bíborka. A 2-es villamoson találkozom velük, Vilmos hátracsapott bézbólsapka-utánzatban, Bíborka karján fekete retikül. Vilmos az ajtót támasztja, hol nem nyílik, a lépcsőn, így épp akkora, mint Bíborka. Be vannak rúgva. "Úgy viselkedtem, mintha szórakozott lennék, és nem is igen hallanám, miket beszél."

- Nem akarok hol leszállni, mondja Bíborka.

- Én se hazamegyek, mondja Vilmos.

- Haza, te!, mondja Bíborka, mintha lónak. Elegem van belőled.

- Csókolj meg.

- Négyezerben akarlak látni. Kihúzlak a gödörből.

- Majd nyújtom a kezem.

- Addigra el leszel rohadva. Édes. "Egy szép napon nem marad magából semmi."

- Úgyis visszakerülök.

- Tudod te, ki van itt, mi?! Tudod, mi van itt? Kétezer van! Nem érdekelsz. "Én az életemben élek ekkor."

- Add ide a kezecskédet, én se tudom.

- Fáradt vagyok, kihoztalak a börtönből, egész éjjel dolgoztam.

- Üljél le, én senem haza.

A Boráros téren ott nyílik az ajtó, Vilmos tudja, leszállnak, aztán az aluljáróba, hol maradt egy kocsma, a nyilvános vécé helyén nyitott, mikor fönt jöttek a buldózerek. Innék velük, sietek, "a történet nincs itt elejétől végig, egyetlen pillanatban, és akkor nincs is történet", mindjárt kicsengetnek. Láthatás van, találkozom a lányommal. Rám csaj még nem volt ilyen láthatással. Az elfekvőnél fordulok be, ez meg szülészet volt egykor, aztán hospice, most várócinterem. 8-tól 19 óráig látogatás, bármikor meghalhat valaki, van idő, sürget. A lányom már a suli előtt, hová megyünk, a plázába, nincs az a pénz.

Ülök a büfében, míg a lányom vásárol, előttem Vilmos, naná, Bíborka. Szemben fitness centrum épül, body, aerobic, solarium, sauna. Egy ifjú magában beszél, gesztikulál, járkál, mobil, drót a fülében. A lépcsőházban, vagy mi ez, aula, bíborszín, de tényleg, lepkék, mozognak. Jártam itt decemberben is, akkor mikulások lebegtek, karácsonykor szívek, kisjézus köldökzsinóron, szégyenszememre. Húsvét jő, nyulak és tojások között majd feszület himbál, ide-oda, nagyjézus fejjel lefelé a kupolában, világszám. Kidurrant szívek. "A végtelenségig lehetne folytatni ezt a megejtő nyíltsággal jelentkező összevisszaságot, ami azért hasonlít a zabolátlan képzelgéshez, mert valódisága kiszámíthatatlan", lányok csapatostul, egyikük leveti a pulóvert, póló fölcsúszik, sajnos csak a melléig. Alma. Ha jól sejtem, vaksi tellvilmos. Itt a nyilam, tegezz. Nézem a köldökét. Többet ne vegyél, Bíborka. Ha lehet. Ne ezt a zöldet, lilát. Öltöztetlek, Bíborka, bársonyba, gyöngyös koszorúba. Nema doma lá nyom. De apa. Gyerünk, hazakísérlek.

Egész úton hazafelé, miért éppen lepkék?, az milyen ünnep?, azon gondolkodám. Sajnos közben beszélek, hülyeségeket, akkora a szél, a lányom nem hallja, tudja kívülről. Az elfekvő előtt megyünk el, közben ki halt meg. Miközben. "hova leszek én innen, amíg itt vagyok" Odafönt alig észrevehetően mozognak a lepkék.

Ha már itt vagyok, átmegyek Erzsébetre, elsején indult a szezon, nyitott a csónakház. Megvan-e még a merülőforraló, kávéfőző, hősugárzó? A kislámpa ég, bekapcsolva hagytam, világított napokon át, éjszaka, a víznek, maga teremtette árnyékoknak, pókoknak, nemhiába. Ebbe bele lehet őrülni. Nem elég, hogy nem látom, amint a fény és a víz játszi árnyékai, a falon, a reluxán át, teletitkosírják a szobát (kabint), aztán az egész, nem is volt, eltűnik, és, mindenek helyére, nagy csikorgással beáll a végtelen hosszú fekete limuzin, a halál - még az éjszakai előadásból is kimaradok, mikor kívülről verik az ablakot rovarok (lepkék, megvannak a lepkék) és emberek, oltsam el a villanyt, fogyasztom az áramot, kicsoda, nem is vagyok, itt. Csak most éppen. "miért megyek el, miért megy el, ameddig itt vagyunk." Lekapcsolom a kislámpát, valamit még csinálni kéne, "semmi, semmi, és, talán, azért élni, és talán, mit csinálni". Tavaszt. Vén kecske nem. Párnacihát az ablakba, borostyánt el az ablak elől, kitenni magamat, fortyogó dunsztosüveget, a napra. Most van lemenőben, piros az ég alja, aligha szél nem leszen. Bíbor Csepel.

Éppen jön a hév, a ráckevei, ha futok, elérem. Már azt is tudom, miért. Itt vannak megint. Vilmos most kőműves, Bíborkától tudom, nem kérdeztem, és részeg, azt látom. Nomen est. Bíborka színjózan és ellenszenves. Szabadulna Vimostól, ez most életének célja és értelme, nem tud. A Lámpagyárnál leszáll, lesegíti Vilmost, aztán visszaugrik. Ajtók záródnak, Bíborka pihegve a kocsi belsejébe. Van isten, nincs Vilmos. Aki megjelenik (Vilmos) a legközelebbi megállóban, a Kén utcánál, pirospozsgásan, fölszállt az utánunk következő kocsiba, hiszen a miénk az utolsó, vagy előre ment, fölszállt, a megállóba, ki érti, Vilmos él. Bíborka nem szabadulhat tőle, ez az élete. Életem. Hazaviszlek, lefektetlek, feküdjön le veled a faszom, kéne a pénzem, van pénzem, hülye kőműves, nem engedlek be a lakásba. A Közvágóhídnál bemennek az E Téren Utolsó Megmaradt Kocsmába, szemben az Ország Legnagyobb Barkácsáruháza, az tarolta le a többi kimérést. Vilmos, Bíborka az egyik állópultnál, nem beszélnek, isznak. "mitől is vagyok én magának, és mitől is vagyunk itt, együtt." Én unicumot, sör nélkül, mert hideg van. És, mert, ha fény esik belé, kicsit küzd, míg alámerül - az unicum sötétje bíborban, játszik.

"de, ó, az élet nem így van, vagy ki érzi azt, egészen másként."

(Az idézetek Keszthelyi Rezső: Délutáni uzsonnáink egyikén Bíborkával a platános kastélyban; Esti sétáink egyikén Bíborkával a platános parkban; Esti teázásaink egyikén Bíborkával a tengeres szigeten; Már csaknem régi sétáink egyikén Bíborkával a tengeres sétányon című verseiből.)