Egotrip

A gyermek O. V. mégis repülő dongójáról és a felnőtt O. V. kormányának jóvoltából mégis működő új gazdasági modellről nekem Skvorecky regényének csodája jutott eszembe. Az a csoda ötven évvel ezelőtt esett meg a Kostelec közelében lévő Kancafej-szikla alatti Szűz Mária-kápolnában, ahol is Josef Doufal páter prédikációja alatt megmagyarázhatatlan módon megmozdult a Szent Józsefet ábrázoló kora barokk szobor. A szemtanúk azt mondják, olyan volt, mintha jelt adott volna (Josef Skvorecky: Csoda. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993, 76. lap).

Az nagyon jó, hogy Szilágyi Lenke Látókép megállóhely című fotóalbumáról Keresztury Tibor írt minálunk. Nagyon jó. És irodalmi hetilapban, napilapokban, rádióban visszhang, múltkor olvasói levél, minálunk, a címadó kép keltette emlékekről.

Tegnap reggel kinyitottam az újságot, belenéztem, és rögtön azt képzeltem, én vagyok a Bodor Ádám. No, ha már így esett, gondoltam, szerkesztek egy takaros kis tájleírást, hogy mondjuk például a Medvegyica felső folyása (amit a helybeliek több néven is illetnek, úgy mint: Nyolcas, Le, Radó) azért nevezetes vidéke a tartománynak (már amennyiben a tartomány közéletének sajátos jellege megengedheti egyáltalán a nevezetes jelző alkalmazását), mivel az ittenieknek az árvíz volt az egyetlen bevételi forrásuk, és lényegében az egyetlen, ami el tudott tőlük venni valamit. A nyári áradások lényegében mindent elhoztak a feljebb fekvő vidékekről, amire a helyieknek szükségük volt. Ilyenkor a vidék apraja-nagyja hosszú PVC-csövekre drótozott kampókkal halászgatott a megáradt folyóból tűzifát, kacsát, bútort, deszkát, újságokat, napszámost, edényt - mindent, ami nem süllyedt el a vízben. A nagy felfordulást kihasználva, a palágyi és a turnovici csempészek ilyenkor szalmabálákban küldtek le főként gázolajat, műszaki cikket, sonkát, svéd tapétát, ezt-azt. Ezekhez a bálákhoz véletlenül sem ért soha senki, egyszer a Rajner fivérek halásztak ki hat-nyolc bála skót viszkit, minekutána nemsokára el is tűntek, és csak hat év múlva találták meg őket a saját kertjükben egy hordó szurokban. Ekkor a környékbeliek leszedték a két testvér nevezetes cégtábláját a nagy szilfa törzséről, jóllehet nem volt sose boltjuk, sőt addigra már a házukból sem maradt semmi, elvitte a négy évvel azelőtti nagy jeges ár. A fekete tábla valamikor valami elemi iskolából származhatott, felerészt vonalas, felerészt négyzethálós vonalazású volt, amire patkószögekből ezt verte ki Juraj és Emil Rajner: Zsebünkben Pisztoly És Szalonna, Maca Meg Leszel Vuduzva. Rajner Bolt. A táblát jobb híján elvitték a kocsmába, ahol Radu Novák kocsmáros szívest-örömest rátette a korábbi cégérre, így ezután már nemsokára mindenki Rajner Boltnak hívta a kocsmát. A régi nevet, a 40 csapost csak a Németországba elment rokonok használták egy darabig. A 40 csapos elnevezés még onnan jött, hogy egyszer egy budapesti alapítvány kommunikációs tréninget és életmódtábort jött szervezni a helybelieknek, de szerencsétlenségükre épp a márciusi jeges ár előtt jöttek, úgyhogy a továbbképzésből csak az esti kultúrprogram (400 csapás) plakátja maradt, az is kissé elmaszatolódva.

Most akkor föl fogom emelni a hangom, jó magasra, hogy minden mondat nyekeregjen meg sivítson, hogy olyan ércesen szóljon, mint egy pengő cimbalom, rikácsolni fogok, károgni, olyan éles hangon, hogy az túl legyen a fájdalomhatáron, hogy ha bárki megsüketül tőle, perceken belül képes legyen újra hallani az orrszőrzetével vagy a fogtömésével, vagy a nyirokrendszerével, vagy a beleivel, vagy a körömágyával.

Miféle sárga rózsa? - ötlött fel bennem sokszor a kérdés, melyre ugyan homályosan választ adott egy másik Illés-szám, miszerint ha én rózsa volnék, sohasem virulnék, vagy mi, de azért nagy izgalommal vártam Révész György filmjét a múltkoriban a tévében, mivel megtudtam, hogy a nevezetes szerzemény e mű - Az oroszlán ugrani készül - nyitódala. Valami olyan bújtatott rendszerkritikára vártam a történetben, hogy majd a majomketrec igazából a vasfüggönyt jelenti, az örvösmedve a Brezsnyev, a párttitkár elveszett táskájában pedig a magyar szabadság lapul. Ehelyett volt egy leginkább Rejtő Jenő munkásságát idéző történet ellopott titkos vegyi anyaggal, az ártatlan professzor szépséges lánya érdekében a deli Bujtor István pofozta halomba Dubrovnikban Papp Lacit és a többi maffiózót. Na most, hogy jön ehhez a sárga rózsa, meg hogy miért hagytuk, hogy így legyen? ("Van egy Jókai-regény.., talán abban valami...") A válasz valószínűleg az, hogy Szörényi-Bródy posztmodern tréfával élt, ugyanis a radikális mellérendelés az egyetlen logika, amely - mély értelmű képzettársításokra lehetőséget adva - összekapcsolhatja a gyújtó hangvételű korosztályi himnuszt a mediterrán csihi-puhival. ("Be volt tiltva, csak így, filmzeneként lehetett leadni.") Azóta megkérdeztem egy-két tucat ismerősömet erről a sárga rózsáról, és a (dőlt betűvel szedett) válaszok után egyre meggyőzőbbnek tűnik a hipotézis, miszerint a sárga rózsa önmagában bizony nem szimbolizált semmit, viszont afféle referenciális vákuumot képezve, jóval több jelentést kreált annál, mintha azt énekelték volna, hogy "be szépen csilingel az ötvenhatos villamos". ("Valami tiltott dolog, de senki nem tudta, hogy mi az." - Figyeljünk erre a borghesi finomságú megfigyelésre! - "Talán a szólásszabadság...")

Elsajátíthatják-e a vizslakutyák a kámaszutrát? Jól áll-e a pingvinnek a tollboa? Szabad-e hátraszaltót ugrani kabrióban? A dátumváltás problémája érinti-e a középiskolások és a természet biológiai óráját? Azért veszélyes-e kihajolni a vonatból, mert összekoszoljuk a ruhánkat?

Hol vagyunk, a világ végén, mondta Atya Szentlelkynek, nem tudom, jártunk-e már itt. Úgy ezer éve, mondta Szentlelky, akkor is ilyen szar idő volt. Megint a hátsó földesen lesz a meccs, ha egyáltalán. A Fiú csendben jött mellettük, új fiú, most lenget először a felnőtteknél, eddig serdülőt, ifit vezetett. Mindenképpen lejátsszuk, ide többet nem jövök, morgott Atya, és bementek a bírói öltözőbe.

Hála istennek és földi másának, az időközben elégedetten visszavonult Bill Gatesnek, túléltük a dátumváltást. Repülők fönt nem maradtak, bankszámlánk sem szállt át dédapánkra, PC-nk (hacsak nem régi 486-os) könnyedén átkurblizta magát 2000-re. Jól indult az ezredvégi esztendő.

A kor, amelyben élünk, a posztmodern kora. Az olyan aufklérista kategóriákat, mint a személyiség egysége, az önazonosság, a szabad akarat vagy az emlékezet folytonossága, korunk minduntalan kétségbe vonja, e kor legkiválóbbjai újra meg újra kihívásokkal állítják szembe, felforgatják, átértelmezik, felszámolják őket.

Amikor médiaeseményről beszélünk, akkor azon többnyire két dolgot szoktunk érteni.

- Négy éve még két ember elég volt, hogy kivigyen a Nincs Pardonból, de tegnap négy kellett a Tütü Tangótól a taxiig, pedig lépcső sincs - pirongatott Iim. - Szerintem híztál - tette fel az Iimre a pontot.

Hogy - némi évezred végi köntösbe bújtatva - a Glass-Steagall iránti feltétlen elkötelezettség szava is megszólaljon (ha már Várhegyi Éva három hete megszólított), azt kell látnunk, hogy a világ folyásáról és jövőjéről az aktuális trendek, illetve az emberiség pillanatnyi elmezavara alapján véleményt alkotni kockázatos dolog. Így a pénzügyi szuperáruházak (eu nyelven: az univerzális bankok) korszakában azt gondolni, hogy a világ ebbe az irányba megy, és most már a Glass-Steagall (a befektetési és kereskedelmi bankokat elkülönítve szabályozó és a két beterjesztő honatya nevére keresztelt amerikai törvény) felszámolása is feltette az i-re a pontot, olyan hiba lenne, mint pár évtizede azt mondani, hogy a befektetési bankok és a kereskedelmi bankok örökre elkülönülten fognak működni. Nos, nem így van. De kérdezem én, hány univerzális bankkal találkoztunk ebben a jó germán, eu-ba hanyatló és annak szabályozási hamburgerén tengődő Magyarországon, ahova a Glass-Steagall még be sem igazán tette a lábát, és már ki is hajítottuk. Úgy tűnik, eggyel sem, mert miként az emberrel általában, úgy a bankvilágban is az történik, hogy nem a szándékok, hanem az adottságok határozzák meg a mozgásteret. A sok univerzalitásra aspiráló játékos közül csak kevés és valószínűleg csak az igazán (újabb buzzword) globális szereplők kerülnek a cél közelébe. A többieknek marad a niche-play, vagyis a szegmensben való nyomulás. Az élet a végeken.

Nagyjából egy időben avval, hogy a Küküllő utca szilárd burkolatot kapott, s így elvileg bekövetkezett az a régen várt, paradicsomi állapot, hogy nem derékig érő, iszapszerű sárban, oldalsó középtartásban, félig úszva, félig meg evezve kell az átkelést megvalósítani, mint kellett addig, ha az ember megszomjazott, a szemben levő kisbolt áldozatos és önzetlen támogatásunk dacára bezárt, csődbe jutott, így az aszfalt gyakorlati haszna mégsem lett nyereségként megélhető realitás. A rács előtt a válságstáb már reggel összeállt, gondterhelten, fejvakarva tanácskoztak a jelentősebb szponzorok. A csupán csak itt napi nyolc-tíz Holsten árát befektető kétdiplomás Bolygó elnézést kért a keresetlen szóért, de azon a véleményen volt, hogy baszhatjuk a betonutat, ha a rajta való áthaladás immár okafogyott, a jól menő műhelyét elszánt módon, szakaszosan az utolsó reléig áthordozó Kázmér bácsi könnyes szemmel hangoztatta, ez a hála, a köszönet a bolt részéről azért, hogy tíz éven át döfte - szinte szúrta és égette! - az ablak mögül óránként a hátát az asszony villámló tekintete, merthogy ott volt mindig, az kurvaég, és nézte, mint egy megtestesült gukker, azt neki a jelenlevők nyugodtan elhihetik. A biztosítási ügynök, aki - hangsúlyozná: igen neves - klientúráját áldozta fel, úgy, ahogy volt, komplett, az ivás oltárán az utolsó emberig, a Tescót kárhoztatta az előállt helyzetért, és nagy hirtelen nem is tudta volna megmondani, hány kuncsaft bizalmát élte fel nem máshol, de éppen itt, csak hogy ez a bolt megéljen, hány kemény órát töltött el e falak között lábon a féldecis kiszerelésű röviditalok - na azt adjon a Tesco, ha tud! - emberpróbáló frontjain, szótlanul tűrve az életről mint olyanról mit sem sejtő kismamák és nyugdíjasok megértőnek abszolút de nem mondható pillantásait.

Babarczy Eszter Hálózatháború című cikkében (MaNcs, 1999. december 9.) megtisztítja a sandaságoktól és magasabb szellemi színvonalra emeli Hankiss Ágnes koncepcióját, mely szerint országunkban két "hálózat", két "rivális kultúra" harcol egymással: a zsidó és a magyar. Ez csak úgy értelmezhető, hogy a szocialista, liberális, kozmopolita "hálózat" zsidó, a "nemzeti oldal" pedig magyar. Az ilyen felosztás fölöttébb kedvez a zsidóknak, hiszen századunk egész polgári kultúráját - mondjuk Karinthy mellé Kosztolányit és Tóth Árpádot, sőt Babitsot és Adyt is - a zsidó hálózatba sorolja. Különösen Babarczy Eszter felfogásából következtethető ki ez, hiszen ő a zsidókérdést, Hankiss Ágnessel ellentétben, nem politikai, hanem kulturális problémának tekinti. Eszerint tehát Csurka joggal kurziválta zsidóvá Esterházyt és Gönczöt. Én viszont nem tekintem nem-zsidó származású barátaimat zsidóknak, még akkor sem, ha kedvelik Ginsberget, vagy ha a Szent Korona körüli humortalan cirkuszról ugyanolyan lesújtó a véleményük, mint nekem. (A királyságról alkotott nézeteimet ugyanis az "Itt a nyilam! Mibe lőjjem?", továbbá az "Akasszátok föl a királyokat!" szelleme alakította ki, vagyis egy Petőfi nevezetű költő szelleme, akit - noha a világszabadságért rajongott - szintén nem tekintek zsidónak.)