- Négy éve még két ember elég volt, hogy kivigyen a Nincs Pardonból, de tegnap négy kellett a Tütü Tangótól a taxiig, pedig lépcső sincs - pirongatott Iim. - Szerintem híztál - tette fel az Iimre a pontot.

- Négy éve még két ember elég volt, hogy kivigyen a Nincs Pardonból, de tegnap négy kellett a Tütü Tangótól a taxiig, pedig lépcső sincs - pirongatott Iim. - Szerintem híztál - tette fel az Iimre a pontot.

Egy káposztalevelet rágcsáltam, és megpróbáltam átgondolni az életem, pedig annyi agyam volt, mint a macskát szarni.

- Szerintem pedig nem lehet egy életet leélni olyan arccal, mint egy téli álmából felvert sündisznó - mondtam szigorúan, de bizonytalanul.

Az előzményekről talán csak annyit, hogy már évek óta nem megyek szilveszter környékén magyarok közé. Ez általában vízkeresztig tart, onnantól pedig a farsang miatt, később húsvét, majd a nyár, amikor valóban elviselhetetlenek, ősszel pedig általában nem tartózkodom itthon, akkor görögök közé nem szoktam menni, és máris itt a tél, ami karácsonyt hoz meg hurutos megbetegedéseket.

Idén azonban szakítottam gyakorlatommal, és elsején elmentem szórakozni, hogy jobb legyen, meg egyébként is, nem lehet leélni egy életet olyan arccal, mint egy vidéki punk, akinek a szegedi ifjúsági napokon ellopták a hálózsákját.

(Visszautalnék ám most a fentiekre, mert esetleg, de persze nem, ám ha mégis, akkor sietnék leszögezni: én akkor sem mennék ki az utcára, ha holnaptól portugálok, észtek vagy szingalézek öklendeznének a fák tövében.)

Szóval a szórakozóhelyen ott voltak már a szórakozni vágyók, és szórakoztak, mint az állat, és én tényleg sokáig bírtam, csak akkor nyúltam a tömény italokhoz, amikor valaki azt mondta, hogy Nagy Sándorral kellene beszélnem, mert Nagy Sándor kivételes ember, persze nem abban az értelemben, amiben én gondolom, hanem mert egyébként, én pedig elképzeltem, amint Nagy Sándorral beszélgetek, és rögtön kedvem támadt rendelni valamit, ami egy deci, jéggel hozzák, ám ártalmas, akár az egészen magas hegyek csúcsán szemünkbe tűző fény, a nap első sugara, ahogy a havon és jégen megszázszorozódva az agyunkba vág, mielőtt kitűznénk a zászlót.

Különös, ahogy egy adott pillanat hatalmában lényegtelenek és lényegesek lesznek a dolgok: nézem kicsit a plafont, mert afölött van az ég, nézem kicsit a padlót, ami alatt nincs semmi, de tényleg, majd a jövőmbe nézek, és valóban nem tudom.