Hammer Ferenc: Paszták népe (Látványpékség, pillanatragasztó)

publikálva
2000/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amikor médiaeseményről beszélünk, akkor azon többnyire két dolgot szoktunk érteni.

Amikor médiaeseményről beszélünk, akkor azon többnyire két dolgot szoktunk érteni.

Az elsőt nevezhetjük talán a látványpékség-modellnek, amikor is az éppen végrehajtott akció értelme (kenyérsütés) nem választható el attól a ténytől, hogy az akciót nézi a közönség. E típus egyik legszemléletesebb példája talán, amikor George Bushban épp az Öböl-háború első napjaiban bukkant fel az olthatatlan vágy, hogy megismerkedjen a zászlógyártás fortélyaival. Az egy amerikai politikusról sem mondható el, hogy politikai versengés idején finnyásan húzódozna a vörös-fehér-kék színek képi háttérként és keretként történő használatától, ám olyan még nem volt, aki úgymond a nemzeti lobogó ősforrásánál, a zakatoló szövőgépek mellett pózolt volna megindult ábrázattal, háttérben kilométernyi spirituális textíliával.

Hazánkban a politikusok hasonlót hajtanak végre, amikor jelenlétükkel tüntetnek ki szépségkirálynő-választásokat (itt a hatalom és a szépség összefüggésére utalnánk), szántóversenyeket (anyaföld, férfierő) vagy dinnyeszenteléseket (?), ám a szimbólumpotenciál szempontjából a kézenfekvő példák regimentjéből magasan emelkedik ki a kormányfő immár rendszeresnek mondható zarándoklata a békéscsabai Kolbász és Kerítés Művekbe, amikor is a markos férfikézből kicsusszanó kígyózó kolbászméterek képi megjelenítésében fölényes eleganciával ötvöződnek a bőség és a termékenység képzetei.

A médiaesemény másik felfogását nevezhetjük a pillanatragasztó-modellnek, egyszerre két értelemben is. A médiairodalom szerint ugyanis az olyan események, mint például Károly herceg és Lady Diana esküvője, a holdra szállás vagy Nagy Imre újratemetése televíziós közvetítése valamiféle rövid ideig tartó közösségi aurába vonta a televízió előtt kuksoló nézőközönséget. Más tekintetben pedig a kitüntetett jelentőségű képsor a nemzet vagy az emberiség történetének gomolygó folyamába illesztett be egy pillanatszerű, kimerevített viszonyítási pontot, amely a hétköznapok céltalan egymásutánját hirtelenjében avatta Múlttá és Jövővé. Az efféle médiaeseményekről Elihu Katz, a médiakutatás egyik nagy öregje óta azt illik tudni, hogy ezek előre tervezett, a mindennapok sorát megtörő, később történelminek ítélt események több csatornán, egyenes adásban történő közvetítései, mely események szervezését többnyire az állam végzi, ezek a konfliktusokkal szemben a nemzet, illetve az emberiség egységét, az emelkedett megbékélést fejezik ki. Ezen események egyik funkciója, hogy újraértelmezik a nemzethez tartozás és a hazafiság mibenlétét, Katz veretes szavaival: "E közvetítések kollektív szívdobbanásba egyesítik a társadalmat, és megerősítik az emberek lojalitását a társadalomhoz, illetve a legitim hatalomhoz."

E kritériumokat figyelembe véve szándékolt értelme szerint a korona átszállítása új lakóhelyére, illetve a transzport médiamegjelenítése bízvást tarthatna igényt (a pillanatragasztói értelemben vett) médiaesemény megtisztelő címére, ám arról sem a hányatott sorsú nemzeti ereklye, sem a képernyőt bambán bámulók nem tehetnek, hogy ez nem így sikerült. Először is azért, mert merész képzelőerőre vall egy (a média által ezredfordulósnak kinevezett) viszonylag ritkán előforduló vigadalom másnapjára időzíteni egy olyan képsort, amelynek a képi dinamikájához képest a Duna Televízió UNESCO-díjjal kitüntetett éjszakai akváriuma maga a Cápa II. Azért sem lett társadalom- és televíziótörténeti jelentőségű műsor a közvetítésből, mert a szállítás indokoltságát övező össznemzeti konszenzuson mutatkoztak apróbb repedések (ami egyébként önmagában még nem lenne probléma, hisz nem az a lényeg, hogy ugyanúgy nézzük a médiaeseményt a televízóban, hanem hogy ugyanazt nézzük). Az jelzi legjobban, hogy nem sikerült kiaknázni a (konszolidált demokráciákban nagyon ritkán adódó) alkalmat a szállítás történelmi médiaeseménnyé avatásához, hogy az esemény sajtóvisszhangjában merev választóvonal különítette el az emelkedett hozsannázást az ingerült szellemeskedéstől - és amely cikkekben (mellesleg egyre csökkenő lelkesedéssel) én csak egyetlen mondatot kerestem: De komolyan, nem mindegy, hogy hol van?

publikálva
2000/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk