A kor, amelyben élünk, a posztmodern kora. Az olyan aufklérista kategóriákat, mint a személyiség egysége, az önazonosság, a szabad akarat vagy az emlékezet folytonossága, korunk minduntalan kétségbe vonja, e kor legkiválóbbjai újra meg újra kihívásokkal állítják szembe, felforgatják, átértelmezik, felszámolják őket.
Ezt a nyilvánvaló igazságot két rövid példával szeretném megvilágítani, egyenesen az életből merítve.
Ki ne ismerné, teszem azt, Schlecht Csaba nevét? Ez a kiváló férfiú azzal tette híressé magát, hogy jól menő üzletemberből üres névvé vált, hogy radikális gesztussal visszavonta önmagát abból a világból, amelyet a német romantikusok a "sürgés" világának neveztek, Heidegger pedig a "locsogásénak"; felőrölte, elnyomta, felszámolta önmagán belül azt a személyiséget, akinek története és emlékezete van, aki önmagával mindig azonos, aki felel és felelős. Van benne valami az árnyékát elvesztő Peter Schlemil tragikomikumából, de immár a posztmodern jegyében újraírva: döntése váratlan, és nem is igen következik belőle semmi, ennélfogva a tragikum mozzanata is hiányzik. Schlecht Csaba a szemünk előtt alakult át korunk legjelentősebb felejtőművészévé. Bármit elfelejt, amit csak akar. Bátran javasolhatjuk Midász király borbélyának, ha valami mondandója van, válassza Schlecht Csaba fülét. Ha kérdezik Schlecht Csabát, csak ennyit mond: nem emlékszem a körülményekre. Nem, nem emlékszem.
Ez persze lehetne hősi gesztus, a kerek, integer személyiség látványos kinyilvánítása; ám a posztmodern szelleme azt diktálja, hogy ez a Schlecht Csaba névvel jelzett személy ugyanakkor visszavonuljon, elérhetetlen, megközelíthetetlen, megfoghatatlan legyen, s így még a hős maszkját se vegye magára. Rejtőzködő marad, és mégis egyedi, nagyszabásút alkot, de a háttérben marad. S ha téli estéken tétován bolygó alakkal találkozunk, aki lakcímét sem, de még nevét sem tudja - nézzünk rá tisztelettel. Talán valaha Schlecht Csabának hívták őt, s ő az, aki immár közelít a felejtés végső fázisához, amikor már arra sem emlékszik, el kellene-e még felejteni valamit.
Olvasóink is bízvást kipróbálhatják e nagy tehetségű férfiú módszerét. Ha fáznak, és ezért rőzsét szednek a kiserdőben, vagy ha kockacukrot csennek a vegyesboltból, mert édes teába mégiscsak jobb mártogatni a száraz kenyeret - nos, akkor mondják csak nyugodtan a nyomozó hatóságoknak: nem, nem emlékszem. Nem emlékszem a körülményekre. Ekkor a nyomozó hatóság gondterhelten megvakarja busa üstökét, és a tőle megszokott ravaszsággal újra próbálkozik: biztos? Egy kicsit sem emlékszik? Nézzünk ekkor nyugodtan a szemébe, és ismételjük: nem, nem emlékszem. Nyert ügyünk van. Perceken belül szabadok vagyunk, a nyomozó hatóság meg csak elnéz a messzeségbe: nem bírt velünk.
A személyiség radikális felszámolásának másik esete a Mádi Lászlóé. Volt valamikor egy kedves, kerek arcú, jó kedélyű képviselő, tájékozott volt, remek debattőr, úgy hívták: Mádi László. Most kiderült, ebben a ciklusban már Mádi László nem létezik: Mádi László a kormány által támogatott módosító indítványok neve. Mádi László nem önálló akaratú, céltudatosan cselekvő emberi lény, hanem törlendő segédegyenes, egy eljárás, parlamenti technika. Mádi László mindaz, amit a kormány akar; Mádi Lászlónak nevezik, ha a kormány változtat a véleményén, ha elszúrt valamit, és ki akarja javítani, vagy ha meggondolja magát, vagy ha alkut köt valakikkel. Ha bölcs kormányunk igazítani akar a költségvetési törvény benyújtott változatán, előveszi Mádi Lászlót, akinek a nevében módosító javaslatot nyújt be a Ház elé, a bölcs többség pedig elfogadja azt. Ennek a folyamatnak semmi köze Mádi Lászlóhoz, Mádi László itt puszta metonímiaként szerepel, egy név, amely mögött semmi (senki) nincs. Most éppen az történt, hogy Mádi László módosító indítványának nevezték azt, amikor tavaly elvonták az ´56-os Intézet pénzét, és egy Mádi László-módosítóra kellett volna az idénre megszavazni mégis tízmilliót. Nyilvánvalóan nem akarhatja Mádi László egyszer ezt, máskor meg azt: arról van ugyanis szó, hogy a kormány az, amelyik mégis támogatandónak találta (ha csekély mértékben is) az intézetet. Ilyenkor a bölcs Pénzügyminisztérium csinál egy listát, amelyen rajta van az összes mádilászló, azokat a bölcs többségnek meg kell szavaznia. Most homokszem került a gépezetbe, vagy a minisztérium, vagy a többség baltázta el, mindenesetre az a tízmillió nem lett megszavazva. Szegény Mádi László (tudniillik a biográfiailag mégiscsak létezőnek tekinthető személy, aki Mádi László névre szóló parlamenti belépővel rendelkezik) persze nem is tudta, hogy mi lett az indítvány sorsa. Hogyan is tudhatta volna: ezek nem Mádi László módosító javaslatai, hanem olyan módosító javaslatok, amelyek Mádi László nevét viselik, mintegy róla vannak elnevezve. Sem Jókai, sem Chateaubriand nem tehet a bableves vagy a mártás minőségéről (a jóasszonyról nem is beszélve).
Mádi László (vagy az, aki Mádi László volt) csakis a Schlecht Csabáéhoz mérhető posztmodern tettet hajt végre: rákérdez a személyiség és a szabad akarat eleddig nyilvánvalónak tetsző kategóriáira, disszeminálja magát, szétszóródik a puszta szövegiségbe (a módosító indítványok aláírásába, a parlamenti forgatókönyvek áttekinthetetlen írás-dzsungelébe), eltűnik a név mögül, megsokszorozódik és semmivé lesz. Kora gyermeke.
